A választás néplélektana

Otthon odacsapsz az asztalra egy vélt légyzümmögés miatt is, míg odakint, mások előtt kussolva hallgatod, ahogy aláznak. Megvan hozzá az eszed, mégis könnyen elbuksz. Alábecsülöd sikereidet, miközben túlméretezed a kudarcaidat. Folyamatosan fejleszted magadban a saját hangod, de közben szó nélkül hagyod, hogy vigyen az ár. Mert kényelmesebb. Mert ez ilyen.

Az ember folyamatosan nekicsapódik nála sokkalta erősebb falaknak, előítéleteknek, miközben szüntelenül vívódik, küzd önmagában, önmagával és a világgal. Nem csak magyar jellegzetesség, hogy egyszerre hajt, űz, fékez, botlaszt a bizonyítási, illetve a megfelelési kényszer. Viszont a felemelő, majd lesújtó történelem, a nyelvi elszigeteltség, a Kárpát-medencei „egyedüllét” egyszerre áldásos és átkos mivolta minden bizonnyal fokozza mélységeinket, magasságainkat. Fene tudja, de mintha valahogy jobban, túlzottan akarnánk, szeretnénk, élnénk, félnénk, gyűlölnénk, szenvednénk – mindent, mindentől, mindenért.

Talán ezzel is magyarázható, hogy miért tudunk ennyire vigyázni egymásra és arra, ami csak a miénk, ugyanakkor miért vagyunk képesek akár generációkon keresztül áthidalhatatlanná váló szakadékokat ásni magunk közé. „A magyarnak mindenkori s most is legnagyobb ellensége: a magyar” – mondotta volt nem más, mint maga a legnagyobb magyar. Gróf Széchenyi István szavai visszhangozhatnak azok fülében, akik immár sok-sok éve szomorúan követik a magyarországi belpolitikai viszályt, mely újra és újra, immár sorozatban negyedszer bebizonyítja az egyik félnek: soha, de soha nem fog nyerni, ha szinte minden erejét egyetlen ember, a legeslegnagyobb ellenfél lejáratására, kicsinálására, az iránta táplált utálat, gyűlölet maximálására összpontosítja.

Az összefogást is bevető baloldal újabb, hihetetlen méretű veresége láttán ismét felmerül a kérdés: mi, de mégis mi lehet Orbán Viktor titka. Sok-sok éve óriási anyagi és szellemi ráfordítással próbálják megdönteni hatalmát, és a számtalan nagy stratéga rendre bődületes kudarcot vall. Folyamatosan keresik benne a hibát, kutatják a fogást, a támadási felületet – ahelyett, hogy a magyar emberek felé fordulnának, és inkább az ő lelküket fürkésznék minden erejükkel.

Annak az érzéseibe, gondolkodásmódjába kéne belelátniuk, aki például vidéken él, húz, gürcöl a családjáért, földszagú, de szereti a saját és a szülőföldje szagát. Vagy aki vidékről, akár Erdélyből mégiscsak Budapestre költözik, és ahelyett, hogy az otthonról vitt szellemi gazdagságát büszkén gyarapíthatná, kamatoztathatná egy csodálatos világvárosban, masszív ideológiai sokkhatás éri, amely előtt sok esetben szó nélkül letérdel, mert valahogy érvényesülni kell, és akkor két-három év múlva az otthoni barátai már rá sem ismernek. Ezekre az emberekre a legtöbben nem kíváncsiak, hanem startból hülyének nézik hőn szeretett fővárosunkban, melyet az egyik ellenzéki vezető, éppen a főpolgármester a szabadság szigetének nevezett a vasárnapi súlyos vereség után.

Csakhogy Budapestnek, jobban mondva az ott élő csúcsértelmiség nagy részének vigyáznia kell: ez a „szabadság” már elrúgta a magyar rögvalóságtól ezt a vészesen gyökereket vesztő, lassan valótlanul lebegő „szigetet”, melynek bizony nem elszállnia, hanem vezetnie kéne az országot, a nemzetet. Elszabadulás, elszakadás helyett végre meg kellene érteni: vezetni magyarok nélkül nem lehet. Azok meg sokfélék, nagyon sokan jóval odébb laknak, máshogy élnek és gondolkodnak. És ha élükre akarsz állni, kötelező módon meg kell értened őket, és azt kínálni nekik, amire szükségük van.

Orbán Viktor régóta tudja ezt. Ismeri, átérzi a néplelket: mit tud-akar mélységesen szeretni, és bizony azt is, mit tud-akar gyűlölni. Azt a néplelket, mely mindig, ma is arra áhít, hogy önmaga része, darabja húzza, vigye, vezesse. Orbán Viktor pedig bizony az. Ha pedig az ellenzék valaha is valós esélyekkel szeretne megküzdeni vele, jobb lenne, ha így kezdené: Orbán Viktor ezt és ezt rosszul, miközben ezt meg emezt jól teszi, tanulunk is tőle, és megpróbáljuk még jobban csinálni, tényleg. És akkor talán valóban lesz, aki elhiszi. És magyar a magyarnak végre nem ellensége, hanem versenytársa lesz az egész nemzet megmaradásáért, gyarapításáért, boldogabbá tételéért vívott örök megmérettetésen.