A Nyugat afganisztáni katasztrófája

Hiszen Amerika nem egyedül vágott bele az iszlamista tálibok megleckéztetéséről szóló afganisztáni kalandba húsz évvel ezelőtt, hanem a NATO-szövetségesekkel közösen.

Sokan csodálkoznak most, hogy húszévnyi nyugati jelenlét és anyagi, politikai támogatás után hogyan omolhatott össze ilyen rövid idő alatt a „demokratikus” államrend a közép-ázsiai országban, hogyan foglalhatták el a tálibok gyakorlatilag napok alatt az országot, illetve hogy mi lesz most az emberi jogokkal? Holott a helyzet az, hogy Afganisztánban az elmúlt húsz évben sem volt a mi mércénk szerinti demokrácia, mivel egészen más társadalmi, kulturális és civilizációs koordináták mentén élnek.

Az „ősbűn” eleve az volt, hogy Washington húsz évvel ezelőtt semmilyen közép- vagy hosszú távú tervvel nem rendelkezett arra vonatkozóan, mit akar Afganisztánban tenni azt követően, hogy – válaszul a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokra – legyőzte a merényletek kitervelője, Oszama bin Laden számára menedéket biztosító tálibokat. Ahhoz ugyanis kevés kétség fért, hogy a hipermodern fegyverzettel rendelkező amerikai és szövetséges erők viszonylag gyorsan megdöntik a tálibok központi hatalmát. Arra azonban nem létezett érdemi válasz, mit is akarnak ezt követően. A csillogó szemű, naiv elképzelések, miszerint a sivár, hegyek szabdalta vidéken a mai napig a törzsi és klánok közötti szövetségek vagy ellentétek mentén élő „afgánok” majd könnyes szemekkel köszönik meg, hogy felszabadítottuk őket a középkori állapotokat hozó zsarnokság alól, és alig várják, hogy a nyugati minták alapján parlamenti demokráciát építsünk nekik, különös tekintettel az emberi jogok nyilatkozatára és a nők egyenjogúságára, valamint az LMBT-jogok megszállottainak elvárásaira, természetesen egy pillanatig sem voltak életképesek. Már csak azért sem, mert afgán nemzet nem létezik – pastuk, üzbégek, tádzsikok, hazarák vannak, akik a már említett törzsi és klánrendszer szerint szerveződnek.

Egy ilyen közösséget még akkor sem lehet néhány évtized alatt „felhozni” a nyugati demokrácia szintjére, ha a tagjai ezt akarnák – hát még úgy, hogy a többség igazából a nyugatiak kapcsán is azt szerette volna, ha a tálibok elűzése után békén hagyták volna őket. Nagy kérdés, felelősségre vonják-e most a felelős hírszerzési szerveket, amiért képesek voltak ennyire félrediagnosztizálni az afganisztáni helyzetet, és hullanak-e majd fejek akár politikai, kormányzati szinten is amiatt, hogy a Nyugat által létrehozott államhatalom gyakorlatilag az első puskalövésre – vagy még az előtt – kapitulált az iszlamisták előtt.

Az afganisztáni helyzet mindenesetre ismét csak bizonyította, hogy a „demokráciaexport” nem működik. Pláne olyan vidékeken, amelyek kimaradtak abból a civilizációs fejlődésből, amely a nyugati világ sajátja. És pláne úgy, hogy a nyugati ember saját társadalmi rendszerének felsőbbrendűségébe vetett hite olyan mértékű pökhendiséggel párosul, hogy nem is hajlandó figyelembe venni, a magáéval egyenrangú tárgyalópartnernek tekinteni egy másik civilizációs, kulturális közeget.

A Nyugat most ugyanazt a hibát követte el, mint ezelőtt 50 évvel Vietnamban, úgyhogy nem érdemes csodálkozni, hogy az eredmény is ugyanaz: az amerikaiak és szövetségeseik által támogatott korrupt helyi vezetők a nyugati katonai támogatás nélkül napokig sem tudják megőrizni a hatalmat, az emberek pedig vagy belenyugvóan tudomásul veszik, vagy egyenesen támogatják, hogy radikális eszmék képviselői veszik át a hatalmat – hiszen azok legalább közülük valók. (Persze miért is viselkednének másként távoli országokban, amikor még Európában is ugyanezzel az arroganciával, messiástudattól fűtve, de valós helyismeret nélkül próbálta Washington a helyzetet „rendezni” az első világháború után Woodrow Wilson akkori elnök 14 pontjával és a népek önrendelkezési jogáról szóló hangzatos mesékkel – hogy aztán valójában csak a nagyhatalmi érdekek döntsenek az új határokról, az önrendelkezési jog pedig csak azoknak járjon, akiket a győztesek arra érdemesnek tartottak, hosszú időre gondoskodva arról, hogy az itt élő népek közötti ellenséges viszony ne javulhasson. Azóta sem tanultak a hibákból, ezért újra és újra elkövetik őket.)

A most a nyugati világ nyakába szakadt katasztrófa nem csupán a presztízscsökkenésben, a közös szégyenben merül majd ki. A térség a tálibok győzelmével még veszélyesebb hely lett, növekedhet a kínai vagy az orosz befolyás – nekünk pedig afganisztáni fáradozásunk jutalmaként a biztonsági helyzet romlása mellett újabb menekültáradat jut majd.