Virágos slágerek

– Tizennyolc éves kiesés után is Erdély egyik legnépszerűbb könnyűzene énekesének számít, mégis évekig kell várni, amíg visszatér.

– Szándékosan teszek így: úgy érzem, ahhoz, hogy az embert – bármilyen közkedvelt is legyen – ne unják meg, nem szabad túl sűrűn szerepelni. Ugyanakkor a régi slágereken kívül a közönségnek mindig valami újat is kell nyújtani. Nem akarom, hogy mindenki csak A Donát úton nyílnak már az orgonák énekeseként emlegessen. Ezért gondosan ügyelek arra, hogy két koncertkörutam között teljen el legalább két esztendő. Mint ahogy arra is odafigyelek, hogy az említett első nagy slágerem után a nagyérdeműnek legyen ideje megkedvelni az olyan dalokat is, mint például az Ó, Erdély szép hazám, a Gyere velem a Hargitára vagy a Hervadó petúniák.

– Soha nem gondolt arra, hogy a Donát úti orgonák című dalt román, angol vagy akár svéd nyelvre átültessék?

– Nem, hisz ez a dal az eredeti, magyar szövege nélkül soha nem lett volna az, ami. Sokan csak a zeneszerző, George Sbârcea nevére emlékeznek, megfeledkezve Imrédi Géza színészről, aki a szöveget írta. Miután slágerré vált, készült egy román változat is, amivel megkerestek, de nem vállaltam az előadását. Higgyék el, nem lett volna ugyanaz.

– Ha jól tudom, a dalt eredetileg nem önnek írták...

– Így van. Sőt amikor megkaptam, kissé el is szomorodtam, hogy miért éppen ezt kell előadnom. Sbârcea – művésznevén Claude Romano – egy musical számára írta valamikor a 40-es évek végén, az 50-es évek elején. Itt játszották Kolozsváron a musicalt, de csak néhányszor. Jó két évtized múlva, egyetemista koromban, 1974-ben éppen a Szamos vendéglőben zenéltem, amikor egyik este betoppant Boros Zoltán a bukaresti tévé magyar adásától és közölte, hogy Tapsoljuk Kolozsvárt! címmel szándékozik egy előadást készíteni. Felsorolta, hogy kik lépnének fel, és mivel. Amikor meghallottam, hogy másoknak milyen nagy sikerű világslágerek jutottak, nekem meg a Donát úti orgonákat osztotta, elcsüggedtem. Most is emlékszem, amikor közölte, hogy egy rég elfelejtett dalt szánt nekem, és mondta a címét, furcsa képet vághattam, és megkérdeztem: Az melyik?

– Addig nem is hallott róla?

– Hallottam, de teljesen elfelejtettem, mint ahogy a közönség is.

– Mégis több mint egymillió példányt adtak el ebből a kislemezéből, ami Románia-szinten a mai napig csúcsnak számít.

– Ezt akkor én se hittem volna. Most is meghat, ha felidézem azt az estet, amikor telt ház várt a kolozsvári magyar színházban. Előadtam a dalt, aztán egy-két másodpercre néma csend lett a nézőtéren, ami nekem akkor örökkévalóságnak tűnt. Utána viszont olyan taps tört ki, amilyent addig soha nem kaptam, de még csak nem is hallottam. Akkor döbbentem rá, hogy lényegében milyen csodálatos is ez a dal, hogy dallama és szövege mily sokat jelent az erdélyi magyarság számára. Visszatérve, a Donát úti orgonák így, magyarul arat sikert akár svéd, akár amerikai közönség előtt adom elő.

– Mit énekelne ma szülővárosáról, ahol mára nem csak a Donát úti orgonák, de sok más nem a régi?

– Sajnos, így van. Kolozsvár utcáin sétálva, alig ismerek rá a városra. Sokszor órák telnek el, amíg magyar beszédet hallok. De nem csak ez hiányzik; elég, ha végigmegyek a valamikori Deák Ferenc utcán, onnan még a fákat is kivágták. Mindez csak arra jó – ha lehet egyáltalán így fogalmazni –, hogy megkönnyítse honvágyamat, és tudatosítsa, hogy a nekem hiányzó Kolozsvár ma már nem létezik. Igaz azonban, hogy a sétatéri öreg fák még megvannak, erről egy dalt is írtam Kolozsvárott jártam én címmel. No meg a közönség, mely ’90 után is megtölti a színház nézőterét.

– Mégis 1990 után egyre többet énekel a Székelyföldön és a Székelyföldről.

– Egyrészt adósa vagyok a Székelyföldnek. A 70-es években nagyon ritkán jutottam el oda, másrészt az a fogadtatás, amiben ma részesítenek, leírhatatlan. Számomra is örök rejtély marad, miként lehet valakit tizennyolc évi távollét után is ennyire szeretni, vagy talán még jobban.

– Tényleg: miként lehet? Más eltűnik egy-két évre, és teljesen elfelejtetik.

– Erre nem tudok válaszolni, hisz tizennyolc év alatt nemzedékek cserélődnek. És mégis: nem csak a második ifjúságukat élők jönnek el a koncertjeimre, hanem a mai fiatalok is nagy számban ott vannak.

– Ezek után meg se merem kérdezni, hogy remek forma ide, csodálatos fogadtatás oda, de hatvanesztendősen gondolt-e már a visszavonulásra?

– Van bennem annyi önbelátás, hogy tudjam, mikor kell ezt abbahagyni. De egyelőre úgy tekintek arra, amit teszek, mint valami misszionáriusi feladatra, amelynek keretében dalaimmal és hangommal tudok örömöt szerezni az embereknek.

– Akkor nincs is mit emlegetni az okiratokban szereplő hatvan évet, hisz munkája fiatalítja, élteti.

– Erről van szó. A bevételekből meg azokat segítem, akikkel a sors mostohán bánt, no meg a leszakadt területeken élő magyarság fennmaradását szolgáló, segítő intézeteket, színházakat, árvaházakat, öregotthonokat.