Suszter a kaptafánál

Régebb népszerűbb volt a cipész szakma, de ma már csak az idősebb mesterek foglalkoznak vele. Sokan időközben szakmát is váltottak, mivel ebből a mesterségből nem lehet megélni. A cipészek manapság már csak hobbiként vagy a szakma és a kliensek iránti lojalitás miatt dolgoznak, hiszen a nagyüzemek és az olcsó importáruk ellehetetlenítették a kisiparosok és kézművesek életét.

Már nem léteznek suszterinasok

„Elhivatottságból és munkaszeretetből dolgozom. Még a régi öreg mesterektől tanultam, akik szívvel-lélekkel művelték a szakmát, és minden csínját-bínját ismerték a cipészkedésnek. Mostanában már nem is hallani suszterinasról, rövid időn belül el fog tűnni ez a mesterség is a múlt ködében” – sajnálkozik a cipőjavító, aki szívesen megtanítaná, hogyan készül a minőségi bőrcipő, de nincs kinek. Emlékei szerint a 70-es években még komoly keletje volt a kézzel készített, minőségi bőrcipőknek.

„Annak idején a nagykárolyi kisipari szövetkezetnél többek között cipészműhely is működött, ott kezdtem a pályámat. Akkor még a bőrcserző kisiparosok kitűnő alapanyagot szállítottak nekünk. A jó minőségű bőrt akár két hétig is cserzették. Manapság sok a műbőr, meg a rohammunkával összecsapott alapanyag. Nem lehet velük rendesen dolgozni, lassan már javítani sem érdemes őket, mert hamar elkopnak” – részletezi a suszter. Az emberek nem viszik a lábbeliket javítani, a megrongálódott helyett inkább olcsót vesznek, ha pedig elromlik, kidobják. Hájer István már csak rokonainak és barátainak javít lábbeliket otthoni műhelyében.

„Régebben igazi kígyóbőrrel is dolgoztam”

„A rossz lábbeli károsíthatja a lábat. Ápolni és óvni kell a bőrcipőket. Úgy látom, manapság nem érdekli az embereket a minőség. Csak az ár a lényeg: minél kevesebbet fizetni, ám az olcsó, szalagmunkával összetákolt cipők hamar tönkremennek” – meséli Hájer. Szerinte a régi bőrcipők mindegyike a készítőjét dicsérte, ezek a lábbelik akár 6–10 évig is kiszolgálták a viselőjüket.

Hájer Istvánt nagyon ritkán kérik meg a kliensek, hogy készítsen számukra cipőt, de az nem is lenne egyszerű, hiszen nem kapni megfelelő hozzávalókat. „A talppal van a legnagyobb gond, mert vagy nincs, vagy nagyon rossz alapanyagból gyártják, és hamar elreped. „Régebb még igazi kígyóbőrből is dolgoztam, de ma már annyira ritka és drágán beszerezhető, hogy senki sem foglalkozik vele” – fűzi hozzá a kézműves, aki a cipészszerszámok német szakkifejezésekből származó neveit idős mesterektől tanulta el.

Ezért használ „póert”, ami magyarul szegzőár, „bőrfogó falcangot”, „knájpokat”, „horgosárat”. „Az aljazást a nagykárolyi öregektől lestem el, akik azóta már sajnos nincsenek köztünk. A cipőfelsőrész készítését pedig még a katonai szolgálat idején tanultam szakkönyvekből, hiszen ott sok szabadidőm volt” – emlékszik vissza Hájer István arra, hogyan sajátította el a kihalófélben lévő cipészmesterséget.