Sógunok, gésák, mangák városa: Tokió – riport

Az apró parkok által tarkított flaszterrengetegben egészen addig tartott az álmélkodás, amíg lemozgólépcsőztem a föld alá. Hirtelen minden irányból minden irányba siető emberekbe botlottam – Sindzsuku alatt nyüzsgő „katakomba-hálózat” húzódik, hiszen a mélygarázsokból vagy a metró felől érkezőknek teljesen felesleges felmenniük a napvilágra. Az irodaépületeknek a föld alatt is van főbejárata, a mozgójárdákkal felszerelt rendszer középpontjában pedig az állomás áll, amelyen tucatnyi földalatti (metró) és „földfeletti” (városi vasút) járat keresztezi egymást. Hirtelen ott találtam magam a filmekben is látott Tokióban…

Az élmény bombasztikus: a Sindzsuku a világ legnagyobb és legforgalmasabb metrómegállója, ahol átlagban naponta több mint 3,5 millió ember fordul meg. Közel 200 kijárata van, nem véletlen, hogy a helyiek is sorban állnak az állomást mutató óriási térképek előtt – másképp szinte lehetetlen megtalálni a megfelelő kijáratot. A felfordulás csak első pillanatra tűnik kaotikusnak, amint megszokjuk az embertömeget, japánosan logikussá és rendezetté válik minden.

Nagyon barátságos, nagyon szigorú

A puritán célratörőséget amúgy már Tokió felé repülve is megtapasztaltam. A japán légitársaság óriásgépén például pont a szükséges hely jut minden utasnak – a lábamat nem tudtam kinyújtani, de nem is rándult görcsbe a félnapos út alatt. Helyi társasággal utazva Japán egy másik sajátosságából, a valódi kedvességből is kellő adagot kaphatunk a repülőn. Bárkinek, bármi gondja akadt, azt az utaskísérők előbb megjátszhatatlanul őszinte megdöbbenéssel vették tudomásul, majd minden további felesleges kérdés nélkül megoldották a problémát. Az évente több mint 30 millió embert kiszolgáló Narita repülőtéren sincs szükség „előképzettségre”, a folyosók rengetegében minimális angoltudással el lehet boldogulni. Az Európai Unióból érkezve nem kell vízumot váltani, de az országba való belépés előtt fényképet készítenek a látogatóról, eközben pedig egy apró szerkentyű fél méterről a lázunkat is megméri – aki fertőző betegnek tűnik, azt előbb kivizsgálják, és ha szükséges, karanténba kerül. Japán nagyon barátságos és nagyon szigorú szigetország…

Ha az egészségi állapotunk megfelelőnek bizonyult, a tokiói várossétákhoz a metró legmegfelelőbb eszköz. Ugyan a hálózat térképe első pillantásra sűrű és színes szőttesnek tűnik, végső soron a közlekedés nem bonyolultabb, mint az európai metropolisokban. A megállókban uralkodó rend titka a japánokban genetikusan kódolt fegyelmezettség. Tolongás a legnagyobb csúcsidőben sincs: az emberek a peronra felfestett jelek mentén állnak sorba, a másodpercre pontosan járó szerelvények pedig úgy állnak meg, hogy a kiszállók a befelé igyekvők sorfala között hagyják el a metrót – amikor az utolsó ember is kiszállt, megkezdődik a beszállás, akiknek pedig nem jut hely, a sorban maradva várják a következő metrót. Mindez gyorsabban történik meg, mint ahogy leírtam, és ez nem csak balkáni közegből érkezve tűnik lenyűgözőnek – Európa boldogabbik felén sem tapasztalni ilyesmit. Mint ahogy még az ózondús alpesi régióban sincs olyan tisztaság az utcákon, mint Tokióban. Nálunk az a mondás tartja, hogy egy város tisztaságát az ott élő varjúk száma mutatja meg a legpontosabban. Nos, ez Japánra nem tűnik igaznak: Tokió parkjai károgástól hangosak, de még a legelhagyatottabb részen lévő közvécék is patikahangulatot árasztanak. Az ott kocogók szemében mulatságosnak is tűnhettem, ahogy a vécés nénit kerestem az épület körül – természetesen nem ismerik ezt a foglalkozást, „magától” ilyen tiszta minden. Az egyik helyi ismerősöm nagyot nevetett azon is, amikor megkérdeztem, hogy itt büntetés jár-e, ha valaki piszkos autóval megy ki az utcára. Számomra logikusnak tűnt a kérdés – tíz nap alatt egyetlen poros négykerekűt sem sikerült megpillantanom –, számára pedig nyilvánvalónak, hogy mindenki tiszta autóval jár.

Elektronikus kézmelegítő

Tokió amúgy kevés „klasszikus” turistalátványosságot kínál. Mivel korábban szinte csak fából építkeztek, a tűzvészek, a földrengések és a világháborús bombázások gyakorlatilag teljesen eltüntették az épített örökséget. A császári palota nagy részét is újra kellett építeni, a mai díszterem gyakorlatilag egy alig feldíszített tornateremre hasonlít. A megmaradt régi pagodaépületeknek, az óriási kapuknak és a várárkon átívelő hidaknak köszönhetően azonban még maradt valami a sógunok korszáknak hangulatából. A múltat emellett néhány régi templom és szentély idézi, amelyeket szintén érdemes felkeresni – például a Nemzeti Múzeumnak is otthont adó Ueno-dombon. A környék tavasszal a legszebb: Tokióban ez a Japánban nemzeti időtöltésnek számító hanami (azaz cseresznyevirágzás-nézés) egyik legnépszerűbb helyszíne.

A város legnagyobb és legfontosabb buddhista temploma a Senso-ji szentély, amelyhez a monumentális Mennydörgés kapun át jutunk el. A japán fővárosból talán ez a turistalátványosság hasonlít a leginkább az európai célpontokhoz, köszönhetően a kaputól a templomig húzódó bazársornak – Tokióban itt a legkönnyebb beszerezni az ajándékoknak szánt szuvenírokat. A sintoista szentélyek közül a Sibuja negyedben lévő Meidzsi dzsingu a legjelentősebb: annak a Meidzsi császárnak állít emléket, akinek uralkodása alatt, a 19. század végén és a 20. század elején Japán feudális országból viharos gyorsasággal alakult át modern és fejlett állammá.

Bár Tokió híján van a múltbeli emlékeknek, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a város ne kínálna folyamatosan látnivalókat. A Meidzsi dzsingunak is otthont adó Jojogi park mellett található a Takesita-dori: a szűk sikátor szó szerint egy vibráló vásár, ahol fiatalok tömege szerzi be magának az extravagáns ruhadarabokat. Foszforeszkáló hajszínnel társított őrült frizurák, rózsaszín babaruhához húzott katonai bakancs, barokkos fodros szoknya – itt semmi sem kelt feltűnést. A város sokszínűségét bizonyítja, hogy a Takesita-dorival párhuzamosan fut a klasszikus divat helyi központja, a „tokiói Champs-Élysées”-nek is nevezett Omotesando-dori, a nagy európai divatházak üzleteivel. Persze a körítés itt is japános: a kirakatok hasonlóak a francia eredetihez, az üzleteknek otthont adó futurisztikus épületek azonban helyi ízt adnak a luxusnak.

Egy másik modern látványosság a filmekben is előszeretettel mutatott Akihabara körzet. Az épületeken lévő élénk reklámrengeteg még nappal is mellbevágó, sötétedés után pedig állandóvá válik a fényorgia. Őrült öltözékekben itt sincs hiány, a kultikus japán képregények és rajzfilmek (manga és anime) világa ez, ahol a legmodernebb technikai kütyük kaphatók, köztük rengeteg, amit tulajdonképpen csak belső használatra szánnak – egy rózsaszín elektronikus kavicsról végül az eladótól tudtam meg, hogy tulajdonképpen egy kézmelegítő.

A metróállomásra visszatérve egy tradicionális ruházatba bújt gésa tipegett el előttem – mintegy bizonyítékaként annak, hogy Tokióban a futurizmus és a hagyományok a legnagyobb természetességgel élnek egymás mellett, a világon egyedülálló hangulatot adva az itteni életnek.