Schäffer Erzsébet Pulitzer-díjas újságíró szentgyörgyi előadása

A Szent György-napok kulturális csonkahét egyik népszerű programpontja volt a Schäffer Erzsébettel, a Nők Lapja hasábjain megjelenő Történetek útközben című rovat szerzőjével való találkozás. A meleg mosolyú, tündériesen lángvörös hajú íróra lányok-asszonyok tucatjai voltak kíváncsiak. A háromórás előadás során a csapongva, de mindig lebilincselően mesélő író rengeteg történetet mesélt – az életről, a faluról, a gyárról, a pénzről, szerelemről, gyerekekről, unokákról.

Kalapemelés a faluban

Az élő beszéd még elevenebbé, színesebbé tette a különben is emberi, bensőséges sztorikat, hiszen Schäffer Erzsébet az egyik percben szégyenlősen kuncogott, amikor a daliás gárdatiszttel végigtáncolt éjszakára emlékezett, majd könnyes szemmel idézte fel, hogy a szoptató anya látványa milyen hatással volt egy vonatfülke fáradt, feszült utasaira. Minden történet végén önkéntelenül is megfogalmazódott a tanulság: az ember jó, az élet szép.

Erdélybe addig kell járni, amíg még nem készülnek el az utak, és a döcögős úton, lassan haladva jönnek létre a találkozások, figyelnek egymásra az emberek. A nagyvárosokban már nem él az ősi beidegződés, hogy ha két ember meglátja egymást, köszön, de az erdélyi kis faluban még az idegenek előtt is megemeli a kalapját az idős bácsi, az anya rászorít gyereke kezére, s már harsan is a „csókolom”. 

Jókai-regény és pálinkásbutykos

Az írónő sokat utazik vonattal, történetei helyszíne sok esetben a vonat, őszinte kíváncsisága, bizalma a találkozások elindítója. Schäffer Erzsébet nevetve mesélte, hogy mindig van nála egy pálinkásbutykos, ami vagy előkerül, vagy nem, de a kínálás gesztusa, a korty szíverősítő feloldja a feszültségeket, közelebb hozza egymáshoz az embereket. A nyúlós novemberi budapesti ködben, amikor semmi sem volt jó, felcsendült egy gyönyörű, iskolázott tenor, az O sole miót énekelte, mesélte az írónő.

A dal végén öszszecsattintotta a tenyerét: brávó, majd a ködből kibontakozó, makulátlan banktisztviselő kinézetű úriembert egy kupica pálinkával is megkínálta, ott az út szélén. A férfi kinyitotta elegáns aktatáskáját és kivett belőle néhány füstölt kolbászt, amit jótét helyébe jót várj köszönettel nyújtott át. Az ilyen találkozások miatt érdemes néha odakiáltani, hogy brávó, vagy odakínálni a korty pálinkát, összegezte az írónő.

Ugyancsak a vonatról szállt le szakadó hóesésben, amikor úgy érezte, bár volt szállodafoglalása, hogy mégis inkább szállást kell kérni éjszakára. Tíz embert is leszólított, amikor a több mint 80 éves óvónő fiatalos lendülettel kísérte barátnője otthonába, majd a két idős hölgy féléjszakán át mesélt, derűt, tapasztalatot osztva.

Schäffer Erzsébet történeteiben sorra elevenedett meg a termetes üzletvezető asszonyság, aki a grillcsirkesütőben lecsepegett zsírba mártott foszlós kenyérrel vendégelte meg az újságírót, az ittas férfi, aki az éjszakai vonaton kikerekedett szemmel hallgatta A kőszívű ember fiaiból felolvasott szános-farkasos történetet, vagy a porszívócsővel cukorrépát ültető fájós derekú, de leleményes nyugdíjas.

„Talán nem minden találkozás okoz örömet, de százból általában csak kettő okoz csalódást” – fejtegette az írónő. Kettő miatt az ember nem engedheti meg, hogy elveszítse a bizalmát – összegezte. Az életben talán négy-öt nagy örömben van része az embernek, de apró örömök százával, ezerével adódnak, ezeknek az apró pillanatoknak kell megtanulnunk örülni, tanított Sepsiszentgyörgyön is  Schäffer Erzsébet.