Riport: Montenegró – a vad szépség hona

A költő megállapítása nem üres ömlengés, hiszen a természeti és kulturális látnivalók elképesztően széles és színes választéka vár az idelátogatókra. Égbeszökő hegycsúcsok, középkori városok, pálmafás tengerpart, vízimadárparadicsom, vad folyóvölgyek, világtól elzárt hegyi falvak, sziklába vájt kolostorok várják az idegent, s mindez egy körülbelül Székelyföld nagyságú területen.
A turistaforgalmat növelni hivatott, a kormány által finanszírozott kampány szlogenje „Montenegró – vad szépség”, ami igen találó: Európa azon ritka zugainak egyike ez, ahol a mesterkéletlen „vadság” még tetten érhető természetben és társadalomban egyaránt. Természetes is, hogy így legyen, hiszen ha Belgrád még határváros Nyugat és Kelet mezsgyéjén, akkor Montenegró már maga a színtiszta Balkán.

Montenegrói vagy szerb?
A délszláv nyelvekben Crna Gorának (Fekete Hegy vagy Fekete Erdő) nevezett ország Európa második legfiatalabb állama, függetlenségét tavaly kiáltotta ki. Montenegró elszakadása nem váltott ki szinte semmilyen ellenkezést Szerbia részéről. Az, hogy Montenegró a maga útján kívánja járni, régóta nyilvánvaló volt, s hogy ebben maga mögött tudhatja a Nyugatot, úgyszintén. A 90-es évek végén, még Jugoszlávia tagországaként, Montenegró hivatalos fizetőeszköze a német márka lett, ebben kapták járandóságukat a közalkalmazottak is. A márka megszűntével a pöttöm balkáni állam a legnagyobb természetességgel az euróra tért át, ami semmiféle negatív reakciót nem váltott ki az EU-ból. Bár Szerbiával szakítottak, a montenegróiak identitástudata kissé zavaros. A hivatalos adatok szerint a lakosság 43,16 százaléka montenegróinak, 31,99 százaléka pedig szerbnek vallja magát, 63,49 százalék véli úgy, hogy anyanyelve a szerb, és csupán 21,96 százalék tartja azt, hogy montenegróiul beszél. Belgrádban élő montenegrói barátom meggyőződéssel állítja, sok honfitársához, közöttük nyelvészekhez hasonlóan, hogy nincs két nyelv, egyazon nyelv két dialektusáról van szó. Más nyelvészek szerint a montenegrói nyelvben eredetileg két fölös magánhangzó volt a szerbhez képest, ám ezeket a 19-ik századi pánszláv mozgalomnak egyetlen és egységes, hatalmas szláv népről ábrándozó, túlbuzgó apostolai kigyomlálták. Arról, hogy a nemzeti identitás terén milyen zűrzavar van a fejekben akkor győződtem meg először, mikor 50-es éveiben járó, tősgyökeres montenegrói, egy hegyi faluból származó házigazdám kijelentette, ő szerb, mire felnőtt fia azzal válaszolt: „Én montenegrói vagyok”. Időközben a montenegrói fiú áttelepült Szerbiába, míg magát szerbnek valló apja még mindig a fekete hegyek földjén él.

Tara, Szkádár, Bár
Erdélyből a szerb fővároson keresztül vezet a legrövidebb szárazföldi út Montenegróba. A nappali utazás önmagában  élmény, mivel mind a vasútvonal, mind pedig a közút jó darabon a  Tara folyó völgyében halad. Ez a világ második legmélyebb folyóvölgye, a Grand Canyon után, sziklafalai helyenként egy kilométerrel tornyosulnak a völgy fölé. Akik a közútra szavaznak,  azoknak a kisegér perspektívája jut, nyaki izomláz árán csodálhatják a bérceket. A vonatok utasai ellenben sasként tekinthetnek a tájra, a sínek ugyanis sok száz méteres magasságban futnak a meredély szélén, ahonnan gyufásskatulya nagyságúnak látszanak az alant haladó kamionok. A vonat a Szkádár, albánul Skodra-tó érintésével, Bár városánál éri el a tengerpartot. A Szkádár a Balkán félsziget legnagyobb tava, és Európa második legjelentősebb vízimadár-paradicsoma a Duna-delta után. Látvány szempontjából azonban már egyértelműen a Szkádáré az elsőség a deltával szemben, mivel erdő borította hegyek keretezik a hatalmas vízfelületet, melyet itt-ott mészkő kúp szigetek törnek meg. Bár nemcsak a fürdőzés és a nap szerelmesei számára vonzó célpont,  helye van a kulturális idegenforgalmi térképeken is. A provinciálisan modern, jellegtelen kikötővárostól néhány kilométerre található az ókori illírek által alapított Sztári Bár, az óváros, ahol hamisítatlan balkáni milliőt talál a látogató: a piactéren fehér fejkendős albán parasztasszonyok kínálják az olajbogyót, fűzérbe kötött fügét, otthon sajtolt olívaolajat, az utcán a mecset felé igyekvő imámba botlik az ember. Az óváros fölött magasodó vár sok évszázad viharát vészelte át, mígnem a 70-es években egy földrengés nagyrészt romba döntötte. Az egykori paloták megrongált homlokzatai erős reneszánsz hatásról árulkodnak, ami nem is csoda, lévén, hogy Bár több mint egy évszázadon át Velence uralma alatt állt, mígnem 1571-ben török uralom alá került. Sztári Bárban található a világ állítólag legöregebb olajfája, mely valamikor 500 évvel Krisztus születése előtt szökkent szárba. A növénymatuzsálem elhalt, szivacsos törzséből időközben új hajtások nőttek életerős, napjainkban is bőven termő fákká. Az olajfák doyenjéhez való zarándoklat nem egyszerű dolog: előnyben vannak azok, akik jól bírják a hosszú gyaloglást a perzselő napon, valamint legalább annyit el tudnak mondani a helyiek nyelvén, hogy „sztárá mászliná (öreg olajfa)”, a tömegközlekedés és az útjelzőtáblák ugyanis a vágyálmok világába tartoznak.

Pálmák a fjordban
A montenegrói tengerpart méltán legfelkapottabb szakasza az úgynevezett budvai Riviéra: hangulatos öblök, többméteres mélységig átlátszó, kristálytiszta tenger, sértetlenül megőrzött középkori városkák adják együttesen a vidék varázsát. A szigetre épült Szveti Sztefanon olyan hírességek fordultak meg, mint Marilyn Monroe, Sophia Loren, Kirk Douglas vagy Claudia Schiffer, de Budva, Kotor, Herceg Novi vagy Peraszt szintén varázslatos hangulatúak. Budvánál már a történelmi Dalmáciában járunk, melynek ezen déli nyúlványát az I. Világháború után csatolták Montenegróhoz. A Nyugathoz való sok évszázados kötődésről nemcsak a középkori katolikus templomok mesélnek, a partvidék ezen szakasza rendezettebb, civilizáltabb, tisztább, mint Montenegró más részei. Míg a déli tengermelléken nem ritka, hogy szeméthegy rondít el egy mesés öblöt, addig a budvai Riviérán és attól északra nemigen látni hulladékot a parton. A régió gyöngyszeme a Világörökséghez tartozó Kotor. A városkát nemcsak sértetlenül megőrzött egységes középkori építészete miatt érdemes felkeresni, természeti környezete is káprázatos. Kotor Európa legdélibb fjordjában fekszik, több száz méter magas mészkőfalak tornyosulnak az erődített város fölé. A bástyák eltörpülnek a délszaki napfényben ragyogó karszttömb mellett, a tengerparti sétányon sorakozó pálmák, a mólónál pedig egy óceánjáró impozáns acéltömege egészíti ki a nehezen felejthetővé látványt. A kotori öbölben bújik meg Peraszt, melynek egykori lakói a világ legtemplombajáróbb emberei lehettek. A település fénykorában mintegy 1700 lakója volt, kiknek lelki igényeit 19, ma is álló templom elégítette ki. Bár nem övezték várfalak, a félhold állandó fenyegetése ellenére Peraszt tornyain 1797-ig Szent Márk oroszlános lobogója lengett, az oszmánokat mintegy 100 hajóból álló flotta tartotta távol a várostól. Peraszt egykori gazdagságáról 16 reneszánsz stílusú palota árulkodik. A városkában gőzerővel folyik a műemlék épületek felújítása, egy négyzetméterért 8000 eurót is megadnak orosz újgazdagok.
Montenegróban a turizmus rohamléptekkel fejlődik. 2001-ben, tíz nap alatt egyetlen külföldivel találkoztam, idén júniusban azonban Kotorban szinte lépni sem lehetett a japánoktól, hétvégen pedig tömegesen érkeztek Horvátország felől a legkülönfélébb nemzetiségű látogatókat szállító autóbuszok. Ennek ellenére Montenegróban olcsóbban lehet megszállni, mint egy átlagos székelyföldi panzióban, hogy a román tengerpartról ne is beszéljünk. Szezonon kívül 8 euróért már találni összkomfortos szállást tengerre néző ablakkal, pálmafával az ablak előtt, 15 euróért pedig Perasztban akár egy több száz éves, terméskőből épült, kívül vakolatlan házban levő kényelmes apartmanban hajthatja fejét nyugovóra az ember. S Montenegróban az is megeshet az idegennel, hogy házigazdája, kinek csak a fedélért fizet, asztalához ülteti, esti korzózásra invitálja a városba, esetleg autóval elviszi a hegyekbe, megmutatni az ország legnagyobb szülöttjének, a Njegus nevű költőnek és papfejedelemnek a Lovcsen- hegység egyik csúcsán trónoló mauzóleumát, búcsúzáskor pedig egy palack bort nyom a kezébe. S az sem kizárt, hogy kedélyes poharazgatás közben, komolyan, intőn szól vendégéhez: Horvátországba ne menjen, az ottani nép alamuszi, házába fogadja a turistát, aztán álmában elvágja a torkát. A montenegróiak már csak ilyenek: könnyen a szívükbe fogadnak, de konokul tudnak gyűlölni is.