Reneszánszát éli a csipke

A csipkének két fajtája van: a varrt és a vert csipke. A varrott csipke Itáliából terjedt el, és egy tűvel készül, rendszerint fehér fonalból. A vert csipke vagy klöpli Flandriából származik, és készítésmódjában merőben eltér a varrott csipkétől. A vert csipkét kerek vagy henger alakú párnára tűzött minta alapján több orsó alakú verőpálca segítségével, gombostűk köré fonva, szőve készítik. Ez utóbbi technika alapos ismerője és művelője a székelyszentkirályi Berze Katalin, aki visszatérő vendége a gyergyószárhegyi Művészeti és Alkotóközpont Táltos-, illetve Gránátalma kézművestáborainak. Boszorkányos fürgeséggel, könnyedén dobálja innen-oda, aztán vissza, keresztül-kasul az általa botókának nevezett verőpálcákat a gombostűvel körülhatárolt minták mentén. Ha pedig bárki megkérdi tőle, nem tart-e attól, hogy eltéveszti, nemes egyszerűséggel válaszol: „magamagát mutatja, nem lehet eltéveszteni.” Vagyis Kati néninek annyira „ujjaiban van a minta”, hogy még a gyanúja sem merülhet fel a tévedésnek. A könnyedség, a jártasság és a fürgeség mögött viszont rengeteg munka van.

A hatvan év fölötti Berze Katalin nyolcévesen édesanyja útmutatásai alapján kezdte tanulni a csipkeverés fortélyait. „Akkoriban nem volt annyi szórakozási lehetőségünk, ami elvonta volna a figyelmünket. Dolgozni kellett” – magyarázta, miközben ujjai továbbra is jártak, mint a motolla. Azt is elmondta, hogy szülőfalujába, Székelyszentkirályra még az első világháború előtt „egy Szabó nevezetű plébános hozatott idegenből két csipkeverőasszonyt, tanítsák meg a lányokat csipkét verni, hogy ne menjenek Bukarestbe szolgálni.”

A faluban azóta többen is foglalkoznak csipkeveréssel, az iskolában is tanítják kézimunka órán. A leheletfinom csipkének pedig van keletje, Kati néni kézimunkái a tengerentúlra is eljutottak. „Nem a pénzes emberek vásárolják, hanem azok, akik értékelik” – fejtegette a csipkeverőasszony, aki arra is kitért, hogy most már unokáinak tanítgatja a mesterség fortélyait. n

Már az Árpád-korban is viselték

A csipke apró mintás textília, sajátossága, hogy a mintát nem a kész anyagra viszik rá utólag, hanem a textil készítése közben jön létre. A csipke – ellentétben a ruhának való szövetekkel vagy a kárpittal – kimondottan díszítő célokat szolgált, és először az öltözködésben kapott szerepet. Régészeti kutatások alapján derítették ki, hogy az uralkodók asszonyai már az Árpád-korban csipkeszerű anyagból készült, áttört aranyfonállal varrt főkötőt viseltek. A csipkét az itáliai reneszánsz indította világhódító útjára, a pompa városából, Velencéből. Kezdetben egyszerű, geometrikus mintájú darabok készültek, a 16. századtól viszont egyre gyakoribbak a leveles, virágos motívumok, emberi alakok, illetve állati figurák is a díszítmények között. A csipke hamar meghódította a francia királyi udvart, ebben jelentős szerepe volt a két Medici királynénak. Colbert, a Napkirály, XIV. Lajos pénzügyminisztere 1665-ben külföldről hozatott mesterekkel királyi manufaktúrát alapított a csipkekészítésnek.