Oszvald Marika négy évtizede „meséli” a felnőtteknek szóló mesét

– Aki operetténekes szülők gyermekeként nőtt fel a műfaj bölcsőjének számító Budapesten, annak számára elképzelhető lett volna más szakma, más hivatás választása, mint az operetténeklés, amit idestova négy évtizede művel?

– Nem. Nagyon szeretem az életet, különösképpen annak az alkotó részét. A kézművesség is közel áll hozzám, édesapámtól megtanultam fúrni-faragni, szívesen varrok vagy festek, de azt hiszem, hogy mégiscsak az operettben találtam meg azt, amire vágytam. Nagy boldogsággal tölt el, hogy szinte estéről estére színpadra léphetek – immár négy évtizede. A közönség visszajelzései pedig azt igazolják, hogy jól döntöttem, amikor ezt a világot választottam.

– Készült erre a pályára, vagy úgy érzi, hogy egyszerűen beleszületett?

– Soha nem készültem, hisz számomra, aki az operán és az operetten nőtt fel, ez magától értetődő volt. Hároméves sem lehettem, amikor már kívülről ismertem azokat az operákat és operetteket, melyekben a szüleim énekeltek. Aztán felvételiztem, bejutottam, végeztem – úgy is fogalmazhatnék, hogy sima út vezetett idáig.

– Gazdag pályafutása során prózai szerepeket is játszott. Nem érzett soha különösebb vonzódást a „komolyabb\" műfaj iránt?

– Valóban játszottam prózában is, de egyik alkotásomat sem tartom pályafutásom jelentősebb fejezetének. Fiatalabb koromban az operával is kacérkodtam. Mindezek ellenére világéletemben úgy éreztem, hogy a sors engem az operettre predesztinált. Annyira komplex a műfaj – hisz nem csak énekelned és táncolnod kell, hanem színészi tehetségedet is megvillanthatod – , hogy el sem tudok képzelni magamnak egyéb szerepkört. Itt teljes egészében meg tudom mutatni magam. Talán emiatt a komplexitás miatt szereti annyira a közönség és ettől oly csodálatos ez a műfaj.

– Magyarországon már a hetvenes évek elején, a főiskolán operett és musical szakot lehetett végezni, amikor az utóbbi műfaj még csak bontogatta a szárnyait. Mit jelentett annak idején ön számára a musical?

– A musicalt is szeretem, nyilván nem annyira, mint az operettet, de amondó vagyok, hogy bármit is teszel a színpadon vagy akár az életben, azt próbáld meg minél magasabb színvonalon tenni. Érzékelem a musical térhódítását és tisztában vagyok azzal, hogy a mai trend erről szól, de én akkor is az operettre szavazok. A musicalben nincs meg az a fajta játékosság, pajkosság, bohóság, ami az operettben. Az én kedvenc műfajom lényegében egy felnőtteknek szóló mese.

– Honnan ez az mindmáig tartó óriási játékkedv és vitalitás – főleg ennyi év után és ebben a korban?

– Valószínűleg még gyermekkoromból ered, hisz mindig is azt vallottam, hogy a legnagyobb boldogság maga a létezés. Lehet, hogy egyesek számára furcsán hangzik, de nekem az adja meg a boldogságot, hogy egyáltalán vagyok. Hogy itt vagyok, hogy képes vagyok... Már az egyszerű válaszok felfedezése boldogsággal tölt el. A mai napig oly sok mindenre képes vagyok rácsodálkozni. Nemcsak azt kell megélni, hogy milyen az élet, hanem azt is, hogy milyen lehetne. Az embernek használnia kell a fantáziáját, mert engem legalábbis amennyiben használom, boldogsággal tölt el. Olyan dolgoknak tudok örülni, amelyeket más ember, esetleg észre sem vesz vagy egyszerűen átsiklik fölöttük.

– Mindig is elégedett volt az életével?

– Abszolút. Mint olyan, aki azt vallja, hogy maga a létezés rendkívül jó dolog, úgy érzem, hogy minden, ami azon fölül adódik, ajándék. Az ajándék meg boldogság. Ez nem azt jelenti, hogy engem mindig is elkerültek a gondok, vagy nem úgy élném meg a hétköznapok problémáit, mint bárki más. Csakhogy én az árnyas oldalt is úgy fogom fel, hogy az az élet természetszerűen velejáró része. Higgye el, így sokkal könynyebb a fájdalmakat túlélni és a gondokat megoldani.

– Ez az életfelfogás az ön habitusából ered vagy az operett rózsaszín, mesés világából kölcsönözte?

– Valószínűleg, hogy az operett világából is tanultam valamit, de én mindezt inkább a gyermekkoromra vezetném vissza, hisz otthonról hozom. Rendkívül filozofikus szülőkkel áldott meg a fennvaló; anyukám földre szállt angyal volt, apukám pedig olyan szellemiségű ember, amilyent ritkán találni. Nem csak az operett világába csöppentem be nekik köszönhetően, csodálatosan felkészítettek a nagybetűs életre is. Tiszteletre, becsületre tanítottak, elővigyázatosságra intettek, magyarán rávezettek a járható útra. Sokat filozofálgattunk annak idején a szüleinkkel – én is, meg a testvérem is. Ennek a nevelésnek a hatására élem a mai napig az életem. A szívemet is képes vagyok odaadni annak, aki jóindulattal közelít hozzám; ha az ellenkezőjéről bizonyosodom meg, akkor még oda is tudok csapni.

– Kanyarodjunk vissza élete nagy szerelméhez, az operetthez. Mely ugyan örök, ám mégis változik. Eddig sem volt statikus műfaj, viszont manapság azt látjuk, főként a magyarországi színpadokon, hogy egyre akrobatikusabb. Ön bő hatvan évesen úgy veti a cigánykerekeket, hogy azt a tini lányok is megirigyelhetnék. Negyven évvel ezelőtt is rendkívül rugalmas és dinamikus volt, de miként sikerül ma is úgy szaltózni meg lemenni spárgába, mint hajdanán?

– A koreográfia dinamizálása nem jelent különösebb gondot, hisz, én négy évtizeddel ezelőtt is hánytam a cigánykerekeket a színpadon. Ahogy egyik szerep követte a másikat, mindig próbáltam valamit még tanulni, hozzátenni az addigiakhoz. Fogalmazhatnék úgy is: fokozatosan képeztem magam. A mai napig szeretem a mozgás valamennyi válfaját: az akrobatikától a stepptáncig, a szertornától a toronyugrásig. Igen, toronyugrásig, hisz valamikor ebben a sportágban is kipróbáltam magam. A Kos jegyében születettként semmitől sem riadok vissza, a színpadon is bátran vállalok bármiféle akrobatikus mutatványt.

– Szintén az életfilozófiájához tartozik az is, hogy míg más, szintén az első fiatalságán túl lévő színésznő, kora letagadásával, némi ráncfelvarrással, sok-sok festékkel és csinosító trükkel próbálja becsapni a közönséget és önmagát, Oszvald Marika a színpadon nem akar sem fiatalabbnak, sem soványabbnak tűnni? Sőt megjelenéséből kovácsol magának erényt.

– Én utálom a hazugságot! Soha nem próbáltam becsapni a nagyérdeműt. A tisztesség, a nyíltság, az igazság mindig meghozza az eredményét. Mi több, eddigi pályafutásom során azt tapasztaltam, hogy ahogy én viszonyulok a nézőkhöz, ugyanúgy viszonyulnak ők is hozzám. Késleltetni lehet ugyan a test öregedését, de megállítani, még senkinek nem sikerült. De ha a szellem és a lélek képes fiatal maradni – és miért ne maradna az! –, akkor az nagyon jól tarthatja a frontot. Már említettem: az eddigi életem is csodálatos volt, most is – így, ahogy vagyok, ahogy mozgok, énekelek és ahogy kinézek – rendkívül boldog vagyok.

Oszvald Marika, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja
Oszvald Marika 1952. április 12-én született Budapesten. Igazi operettcsaládból származik, édesanyja a népszerű szubrett, Halasi Marika volt, édesapja pedig a legjobb bonvivánok egyike, Oszvald Gyula. 1974-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakán, majd a fővárosi Operettszínházhoz szerződött, amelynek azóta is oszlopos tagja. Eddigi főbb szerepei: Mi (A mosoly országa), Zórika, Jolán (Cigányszerelem), Soma (Bánk bán), Birike (Nem élhetek muzsikaszó nélkül), Klári (A Noszty fiú esete Tóth Marival), Valencienne, Olga (A víg özvegy), Juliette (Luxemburg grófja), Liza (Marica grófnő), Miss Mabel (Cirkuszhercegnő), Stázi (Csárdáskirálynő), Violetta (A montmartre-i ibolya), Panni (Mária főhadnagy); Iluska (János vitéz); Hódel (Hegedűs a háztetőn); Lisa San (Viktória), Daisy (Bál a Savoyban), Adél (A denevér), Marcsa (Mágnás Miska), Babszi (Fiatalság, bolondság), Bessy (Leányvásár), Hunyadiné (Csókos asszony), Ida (Dr. Bőregér). Négy játákfilmben valamint számos tévéfilmben is játszott: rögtön a főiskola elvégzése után, 1974-ben debütált a Jelbeszédben, legutóbb pedig a Barátok közt című sorozatban kapott szerepet. Fontosabb elismerései: Jászai Mari-díj (1985), Érdemes művész elismerés, Erzsébet-díj, Hevesi Sándor-díj. 1990-ben az év színésznőjévé választották, később megkapta A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja címet. Jelenleg is öt szerepben játszik az Operett- és Musicalszínházban: A régi nyárban, a Csókos asszonyban, a Mágnás Miskában, a Szép nyári napban és az Oszi Boszi, a repülő nagyanyó című mesejátékban, amelyben a címszereplőt alakítja.