Nevettetés mesterfokon

– Mikor volt nagyobb az izgalom: negyed évszázaddal ezelőtt, amikor a Szekuritáté meghurcolta a Maros-parti előadásokért vagy a legutóbbi bemutató előtt?
– Egyik állapotot sem kívánom senkinek. Borzalmas időket éltem át annak idején, amikor nem tudtam, hogy aznap még kiengednek és hazamehetek a Szekuról, vagy ott tartanak. Pedig a Maros partján nem a rendszer ellen szervezkedtünk, nem politikai kabarét adtunk elő, és még csak át sem vágtuk az államot, hiszen senkitől egy fityinget nem vettünk el. Az elvtársak mégsem tűrték azt, ami ott folyt. Az zavarta őket, hogy miután elterjedt a városban a hírünk, előadásonként több százan is kijöttek a Maros partjára magyar nyelvű kabarén nevetni.

A mostani premierek előtti izgalom egészen más. Én mindig nagyon drukkolok, ami talán így is van rendjén. De csak addig tart a lámpaláz, amíg színpadra lépek, s amint megpillantom a közönséget, úgy érzem: hazaérkeztem, mégpedig a szeretteim közé, akik engem nagyon vártak. Aztán az első sikeres poénok után azt tapasztalom, hogy a közönség mintha vállára venné az előadást, és ő maga vinné tovább.

– Hiába nevezik könnyű műfajnak a kabarét, a sorozatos poéngyártásban nem könnyű megfelelni az igényes közönségnek.
– A kabaré olyan műfaj, amit a közönség irányít. Ha egy-egy poénnál nem csendül fel a nevetés, az már gondolkodóba ejt. De amikor bejön a számítás, és a közönség ráhangolódik az előadásra, már nincs visszaút, minden a lehető legnagyobb rendben van, azt már nem lehet elszúrni.

– A 25 évvel ezelőtti kezdésnél maradva, megkérdezném: mi volt akkoriban, a Maros partján a legmerészebb álma?
– Az, hogy egyszer, egyetlenegyszer játszhassunk fedél alatt. Akkoriban teljesen utópisztikusnak tűnt, és nyilván ez az álom csak ’89 után teljesülhetett, amikor bekerültünk a Szakszervezetek Házába. Onnan hamarosan kinőttük magunkat, s ma már azzal dicsekedhetünk, hogy túl vagyunk az ezernégyszázadik fedél alatti előadásunkon.

– Az köztudott, hogy a Hahota már rég túlnőtte magát Marosvásárhelyen és Maros megyén, meghódítva a teljes Székelyföldet. Miként jellemezné a törzsközönségüket?
– Olyannak, amely értékeli a színházat, klasszikus magyar szerzőinket és a jó humort. Sikerült megfognunk az értelmiségi réteget is. Szünetben sokan megszólítanak, elmondják, hogy mi tetszett és mit szeretnének még látni. Ha meg a statisztikákhoz folyamodunk, azok azt mutatják, hogy az utóbbi két évadban megduplázódott a közönségünk száma. Csupán januárra már 27 előadásunk le van szerződtetve. Olyan székelyföldi városokban, ahol 2007-ben csak másfél ház előtt játszottunk, a tavaly már négy zsúfolt házunk volt, az idei kabarét pedig már startból öt előadással hirdettük meg.