Mesebeli madarak a műteremben

Csíki Margit műtermében a legszembeötlőbbek a falakról ránkköszönő, csodálatos madarakat mintázó festett tányérok, illetve a polcokon katonás rendben sorakozó vázák, kancsók. A kályhában vidáman duruzsol a tűz, a művésznő pedig az ablak melletti asztalnál keveri ki különleges színeit és festi a gyönyörű ajándéktárgyait. „Érettségi után textilművészetire felvételiztem, sajnos sikertelenül” – kezdi a mesélést Csíki Margit, akit azonban a kezdeti sikertelenség nem tántorított el a művészi pályától.

A bútorszövettől a pávához hasonlító madárig

Csíki Margit éveken át bútorszövetek mintáit tervezte, de mivel erős vonzalmat érzett a kerámiafestészet iránt, a szövetmintákat ötvözte a kerámiával. Ránézésre selymesnek tűnő alkotásait immár ismerik a világ minden részén, Dél-Amerikától Japánig, de mesemadaras tányérjai megtalálhatóak az Erdélyben és Magyarországon szervezett népművészeti kiállításokon is. Noha szokott ő festeni virágmotívumos tárgyakat is, elismeri, „pávást” többet festett, mert ez az idők folyamán valahogyan így alakult.

Ő sem tudná megmondani, mi okból. „Ezek a madarak az én képzeletvilágomban élnek, ők az én mesemadaraim. Nem is törekszem arra, hogy hasonlítsanak bármelyik madárfajtához, mégis a legtöbben pávának nézik őket” – mondja Csíki Margit a madármotívumairól, amelyeket ha alaposabban szemügyre veszünk, láthatjuk, valóban nem sorolhatók egyik madárfajtához sem. Kecses tartásukkal, olykor legyezőszerűen szétterülő szárny- és faroktollaikkal vagy éppen valószínűtlenül hosszú nyakukkal mégis harmóniát sugallnak.

„A pillanat függvénye, mit festek”

Talán emiatt hasonlítják a „Gittka-féle mesemadarakat” kedvelők a pávához a cseréptányérokon, kancsókon, vázákon, illetve újabban már faplaketten megjelenő alakzatokat. Formavilága – nemcsak a madármotívumokra, hanem a virág és egyéb díszítőelemekre vonatkoztatva is – teljes mértékben sajátos, nem hasonlítható sem népművészeti, sem ismert képzőművészeti alkotásokhoz.

Az egyediség ugyanúgy jellemző a művésznő színvilágára is, a többségben meleg árnyalatú alkotásokon elsőre mindig egy domináns árnyalat a szembeötlő, alaposabb elemzést igényel a többi szín felfedezése. Ám ez is tökéletes harmóniát sugall. „Sosem szoktam előre eltervezni, hogy mit és hogyan, milyen színekkel fessek egy adott alapra. A színválasztás, illetve, hogy mi kerül az adott tányérra vagy vázára, mindig a pillanatnyi hangulatomtól függ” – vallja be a művésznő, ám azt is elárulja, hogy a vázákra mindig valamilyen madarat fest.

Azt sem titkolja, hogy ha jó hangulatban dolgozik, ez bizony nemcsak az élénk, vidám színekben tükröződik, hanem a madarak tartása is büszkébb, délcegebb lesz. Madárszeretete azonban nem csak az alkotásaiban tükröződik, ugyanis gyümölcsöskertjében a fákon széncinkék és fenyőrigók tanyáznak.

Nekik pedig minden ősszel tekintélyes mennyiségű almát hagynak a fákon, hogy legyen, amit csemegézniük egész télen. Sőt egyik évben helyet adtak Kelepnek, a törött szárnyú gólyának is, akit még Jocó – a más madarakra mindig vadászó – kandúr is nagyon tisztelt. „A madárnak millió formája lehet, szeretem figyelni őket mozgás közben” – összegzi a művésznő, miközben újabb vázát vesz a kezébe, és határozott ecsetvonással mintázza rá a kecses, vékony nyakú, fejét büszkén magasra tartó mesemadarát.