„Maradjon dolgod másnapra is”

A népszerû sláger ez alkalommal különös értelmet kapott, hiszen még egy öregotthon születésnapi ünnepségeinek a sorában is rendkívülinek tekinthetõ, ha százévest köszöntenek. Legutóbb 1999-ben köszöntötték az akkor 100 éves Sárosi Árpád bácsit és közel tíz évnek kellett eltelnie, hogy újabb százévest köszönthessenek.

„Annyit együnk, hogy egy kicsit éhesek maradjunk”

Az egyébként jó egészségnek örvendõ Bella nénit tolókocsiban tolták be az ünnepségre – nem azért, mert képtelen néhány lépést megtenni, hanem mert százévesen ez már kijár. Az aggastyánkort megért néni rendkívül fontosnak tartja a mozgást, és büszke arra, hogy 98 évesen még mindig ötven guggolásra volt képes az otthon tornatermének korlátjába kapaszkodva. A hosszú élet titkáról szólva a testmozgásra, a helyes étkezésre és a józan életvitelre hívja fel a figyelmet. „Az ember lehetõleg annyit fogyasszon, hogy egy kicsit még éhesnek érezze magát” – mondja, majd hozzáfûzi: „fontos, hogy mindig legyen valami elfoglaltsága az embernek. Állandóan dolgoztam, és mindig hagytam munkát másnapra is. A befejezetlen munka nem enged a halálra gondolni.” Bella néni nagyon szeretett utazni, világot látni, de mivel fiatal korában nem adatott meg számára a lehetõség, nyugdíjas éveit használta ki az utazásra. „A társas utazásokat választottam inkább, mert az olcsóbb volt. Leningrádtól Berlinig mindenfelé jártam, de még NyugatNémetországba is elengedett Ceauºescu, mert küldtek nekem márkát a rokonok” – meséli a néni, majd hamiskásan hozzáfûzi: „Hiába keresett a halál angyala Kolozsváron, mert én éppen Leningrádban voltam, amikor pedig ott keresett, akkor már messze jártam, Berlinben.”

Székely babák Sztálinnak

Bella néni a második világháború elõtt banktisztviselõként dolgozott, hat évig könyvelt egy zsidó vállalkozónak, aki nem jelentette be, hogy ne kelljen adóznia utána. A háború után Bella néni babaüzemet létesített. „Körülnéztem a piacon, és láttam, hogy a baba hiánycikk, nincs, amit a karácsonyfa alá tenni a gyerekeknek” – magyarázza, és elmeséli azt is, hogy egyéni iparengedélyének „leple alatt” több mint harminc grófnét és úriasszonyt foglalkoztatott az üzemében. Az induláshoz szükséges egymillió lejnyi alaptõkét egy „ismeretlen román embertõl” kapta, a különbözõ méretû babafejeket pedig az egyik barátnõje készítette. Bella néni babaüzeme az egyetemistáknak is munkát adott, õk készítették a kartondobozokat, amikbe a babákat belevarrták. Rendelés pedig akadt bõven, kamionszámra vitték a Bella-babákat Bukarestbe. A néni üzemében még a „nagy vezérnek”, Sztálin elvtársnak a születésnapjára is készült baba: piros pruszlikos, piros csizmás székely kislány és fekete csizmás, kalapjában árvalányhajat viselõ román fiúbaba. A vállalkozás azonban nem mûködhetett sokáig, mert az államosításkor bevonták az ipari engedélyt. 

Férfiszerepet is vállalt a bábszínházban

Bella néni ekkor sem keseredett el, babagyártásban szerzett tapasztalatait az éppen induló kolozsvári bábszínháznál kamatoztatta. „Szóltak, hogy éppen bábszínházat létesítenek, és hívtak engem is” – meséli a néni, majd hozzáteszi, hogy az ötfõs társulatnak õ szerzett egy régi házat, amelynek a tégláiból késõbb felépíthették a bábszínház épületét. Mivel kevesen voltak a csapatban, mindent maguknak kellett végezniük: Bella néni bábszínmûvet írt, és férfiszerepet is vállalt férfi színészek hiányában. „Ehhez képest most száznál is többen vannak” – szögezi le a néni, jelezve, hogy napirenden van még mindig a kolozsvári bábszínház körüli ügyekkel. Késõbb Bella néni Marosvásárhelyre került, hogy a lánya közelében lehessen, ott készített bábokat több mint egy évtizeden át.

„Cserebogár, sárga cserebogár…”

Hatvanéves kora után vonult nyugdíjba, „mert szükség volt a munkájára”. Ezután sem tétlenkedett, amikor éppen nem utazott, akkor kézimunkázott, vagy az unokáit tanította úszni, korcsolyázni, énekelt, és verseket szavalt nekik. Mint mondja, hosszú élete során egyetlen „rossz” szokása volt: 17 éves kora óta dohányzik. „A tüdõm mégsem akar megbetegedni” – nevetgél, aztán aggodalmaskodva hozzáteszi, hogy Budapesten élõ lánya, Tanay Bella színmûvésznõ miatt bánkódik, aki nagyon beteg. Szomorkodik azért is, mert kétéves dédunokáját a hosszú út miatt nem hozhatták el az ünnepségre, és „ki tudja, egyáltalán láthatom-e…” De megdorgálja az ajtón éppen betoppanó orvos unokáját: minek kell drága rózsákra költenie a pénzét? Szóval Bella néni annak ellenére, hogy öregotthonban él, továbbra is betölti a család legidõsebb tagjának kijáró szerepet. Még akkor is, ha távol élõ családtagjaival „a mostanság divatos mûszaki csoda”, az internet révén beszélhet akár órákon át. Egy ennyire aktív százéves esetében pedig az sem meglepõ, hogy Petõfit parafrazálva mondja: „Száz év elillant már, cserebogár, sárga cserebogár...”