Helyszíni beszámoló a U2 első zágrábi koncertjéről

Kevéske aggódás és rengeteg izgalom keveredett bennem útban a zágrábi Maksimir-stadion felé. Nagy élményre készültem: a U2 első horvátországi fellépésére, életem első U2-koncertjére. Tartottam attól, hogy óriási repertoárjukból értelemszerűen kimarad egyik vagy másik, számomra ezernyi emléket fakasztó daluk, közben reménykedtem, a U2 360 koncertturné apropóját adó új albumuk, a No Line on the Horizon számai élőben izgalmasabbak lesznek, mint lemezen. Másrészt azon is morfondíroztam: nem lesz gondom abból, hogy bár csak ülőhely jutott nekem, mégis biztosan talpon leszek az egész koncert alatt…

Ezekre a kérdésekre még nem kaptam választ, amikor a stadionba beérve megpillantottam a U2 tagjai szerint Gaudi-stílusú űrbázist mintázó színpadot. A kör alakú, négy lábon álló, fedett létesítmény közepén egy segítő a banda gitárosának, The Edge-nek a „műszereit” hangolta, egymás után többet is, ami már sejtette, hogy a U2-ra jellemző maximális zenei élmény most is garantált. A kör alakú színpadot egy kifutó vette körül, a kettő között pedig pár száz szerencsés élvezhette első kézből a show-t. Ők a hivatalos U2 rajongói klub reprezentánsai közül kerülnek ki, a tagsági díj évi 50 dollár.

Rossznyelvek szerint a kör alakú színpadra is azért volt szükség, hogy minden oldalról ugyanannyit lehessen elkérni a jegyekért, de nekem jobban bejött a hivatalos magyarázat – egyformán közel akartak lenni minden rajongóhoz.

Az ír banda körül kialakult anyagi polémiák amúgy is teljesen kitisztultak belőlem, amikor a zágrábi alkonyatban leoltották a fényeket, és egymás után kisétált a színpadra a rockzene négy örökös művésze: Larry Mullen, Adam Clayton, The Edge, majd Bono – az űrhangulatot fokozva David Bowie Space Oddity című slágerének akkordjai közepette. Az üdvrivalgásba borult stadionban önkéntelen talpra állt mindenki, hogy aztán le se üljön két órát. Az egyik „problémám” tehát megoldódott, és rögtön utána a másik kétségem is semmivé foszlott: a buli az új lemez egyik dalával, a Breathe című szerzeménnyel indult, a pozitív zeneenergia pedig egy szempillantás alatt hatalmába kerített mindenkit.

Az űrdesign csak körítés volt az 1976 óta azonos felállásban zenélő együttes produkciójához, ami az évek során mit sem kopott. Bono biztatta, éltette, hergelte, bűvölte, irányította a közönséget, miközben a dobos Larry Mullen és a basszusgitáros Adam Clayton most is hagyta, hogy a frontember és a gitárhangzást új dimenziókba emelő The Edge „vigye el” a show-t. A Breathe után továbbra is új szerzemények következtek: No Line on the Horizon, Get on Yor Boots, majd a szerelem legfrissebb U2-eposza, a tényleg lenyűgöző Magnificient.

Ez utóbbib a Bono a régió közelmúltbeli sebeiről is becsempészett egy gondolatot, mintegy jelzésképpen elénekelve a délszláv háború borzalmait feldolgozó daluk, a Miss Sarajevo egy sorát. Azonnal hangulatot váltva a Beautiful Day és az Elevation tempós akkordjai következtek, majd a banda ismét megemlékezett a régió népeinek szenvedéseiről, nekik ajánlva örök érvényű balladájukat, a One-t – a közönség pedig szinte könnyekig meghatódva énekelte együtt a dalt Bonóval.

Az újabb hangulatváltást már a rajongók „provokálták ki”. A születésnapját egy nappal korábban ünneplő The Edge pillanatai következtek, amikor Bono a közönség soraiban megpillantott egy „Happy Birthday” feliratú transzparenst, és azonnal rákezdett a Boldog szülinapot dalra – a Maksimir-stadion teljes „népével” együtt. És hogy jelezzék, hogy a U2 mindig is nyitott az újra, az  I’ll Go Crazy If I Don’t Go Crazy Tonight című új dalt klubzenestílusban, elektromos remixben adták elő, olyan ütősen, hogy az a világ ünnepelt DJ-inek dicséretére is válhatott volna. A szám a mindig kicsit háttérben maradó dobos Larry Mullen megmutatkozását is hozta, aki a hölgyrajongók ovációja közepette büszkén masírozott végig a kifutón, a nyakába akasztott kisdobot püfölve.

De annak sem kellett csalódnia, aki a színtiszta rockzenéért érkezett: a koncert felölelte a U2 teljes pályafutását, így felhangzott az 1983-as Sunday, Bloody Sunday, az 1984-es The Unforgettable Fire, az együttest a rock-Parnasszusba emelő, 1987-es The Joshua Tree album két dala, a Where the Streets Have No Name és a With or Without You, vagy a Rattle and Hum harcos szerzeménye, a Pride is. És persze nem hiányoztak a gitárzenét alapjaiban megrázó 1991-es Achtung Baby korszakos dalai, az Until the End of the World és az Ultraviolet – amikor már The Edge-en volt a sor, hogy megajándékozza a közönséget élőben még sikamlósabb szólóival. Mindent egybevetve mégis beigazolódott a legfőbb aggodalmam: számos további katarzissláger élő élményéről maradtam le Zágrábban. Persze tudom, ha valamennyit hallani akartam volna, hajnalig kellett volna marasztalni az ír négyest...

Szerző: Kiss Csaba, Zágráb