Heavy metal zuhogó esőben

A koncertet megelőző napon zenehallgatás közben újraolvastam a dalok szövegét, majd szerda reggel gyors csomagolás közben keserűen megállapítottam, hogy kinőttem a régi Metallica-pólómból. Ennek ellenére jókedvűen indultunk egy barátnőmmel Sepsiszentgyörgyről a brassói vasútállomásra. „Két jegyet Bukarestig”, mondom a jegyárusnak, aki félvállról közli velünk: minden hely elkelt, menjünk a délutáni járattal, vagy várjunk, míg engedélyt kér az állóhelyekre. „Nem értem, mi történik, hiszen szerda van, ilyenkor nem szokott ennyire zsúfolt lenni a vonat”, közli később, és átnyújtja a két állójegyet a Bécs–Bukarest járatra. Ekkor vált világossá: ez a járat szállítja a fővárosba a fél ország Metallica-rajongóit. A vonaton rögtön az étkezőkocsiba szállunk fel, ahol elkezdődött a buli. Egy nagyváradi fiatalember lejátszójáról szól a Metallica, két fiatal osztrák rocker csendesen sörözik az egyik sarokban, egy másik asztalnál magyar és román fiatalokból álló csapat beszélget kávé mellett. A velünk együtt felszálló három brassói fiatalember rögtön rendel három üveg bort, és egy üveg whiskeyt. Az üvegek gyorsan körbejárnak, megindul a beszélgetés, természetesen a közös kedvencekről. Hamar kiderül, hogy a Metallica révén békésen megfér egymás mellett a román legionárius és a székely rocker.

Civilizált út a „dühöngőbe”
Bukaresti barátaink autóval vártak a vasútállomáson, és zuhogó esőben indultunk a stadion felé... lépésben, hiszen ott és akkor mindenki egy irányba ment. A várakozásokkal ellentétben a bejárat előtt nincs sor. Gyorsan, civilizáltan lejutunk a „dühöngőbe”, ahol az emberek java része sárga és zöld esőköpenyben vagy fekete Metallica-pólóban várakozik. Pénzünket zsetonokra váltjuk, majd irány a sörsátrak. Sorban állás közben néhány magas sarkú cipős, divatos öves, kistáskás bukaresti lány áll meg mellettünk. Egyikük keserűen megállapítja, hogy pocsék a rendezvény, hiszen belépéskor a biztonságiak elvették tőle a parfümjét. Eközben szinte észrevétlenül elvégzi hálátlan feladatát a bemelegítésért felelős előzenekar, a The Sword. 

Robbanó petárdák
Néhány percnyi várakozás után 21 órakor elsötétül a színpad, a tömeg őrjöngése közben felcsendülnek az első akkordok, indul a Creeping death. Barátnőm – aki születésnapi ajándékként kapta belépőjét kedvenc bandája koncertjére – örömében sírni kezd. Jönnek az ismert dalok: For Whom The Bell Tolls, a Ride The Lightning, a Harvester Of Sorrow. A világ „legnagyobb” dobosa, Lars Ulrich géppuska módjára püföli a bőrt, Kirk Hammett kimérten tépi a húrokat, Robert Trujillo folyton morcos arccal pengeti a bőgőt, és félelmetesen szól a macsó James Hetfield hangja: „Bucharest we love you” üvölti, és mi hiszünk neki. A repertoárt mindenki ismeri, és folyamatosan énekli a bandával: Welcome home (Sanitarium), Four Horsemen, And Justice For All, No Remorse, Fade To Black, Master of Puppets. A Whiplashre örült ugrálásba kezd a tömeg, majd a Nothing Else Mattersre előkerülnek a gyújtók, a Sad But True pedig újra ugrálásra késztet. Ezután hirtelen elsötétül a stadion, majd gépfegyverropogás hangjaira mindenhol vörös fényű petárdák robbannak, a színpad többméteres lángban áll... kezdődik a One, majd folytatódik az Enter Sandman. Ekkor James Hetfield az eddiginél is erősebben van jelen a színpadon, félelmetes tempót diktál a tömegnek, amely nem akarja elengedni kedvenceit. Jönnek a ráadásdalok: Last Caress és a So What, amelyek még jobban felpörgetik a rajongókat. A nedves ruhákból párolog az eső, de ez senkit nem zavar, mindenki egyhangúlag üvölti „Seearchiiin... Seek and destroy”. Az együttes tagjai leteszik hangszereiket, és Hetfield kezdeményezésére hosszan dobálják rajongóiknak a gitárpengetőket és dobpálcákat, tapsolják a közönségüket, majd egyenként a mikrofonhoz lépve elköszönnek tőlünk. „Nem hagyunk újabb 9 évig várakozni. Szeptemberben kiadjuk új albumunkat, és azzal biztosan visszatérünk”, ígérte Lars Ulrich. Ebben bízunk. Addig is...The memory remains.