Harlemből Csíkszeredába - beszélgetés Levi Levine-nal

– Mennyi időbe telt hozzászokni a romániai, erdélyi életstílushoz?
– Hamar megszoktam, csupán néhány hónapot vett igénybe a beilleszkedés. Egyébként is hozzá vagyok szokva az utazáshoz, egész életemben ezt tettem, és tulajdonképpen Románia nem sokban különbözik New Yorktól, ahonnan jöttem. Sok helyen ugyanolyan gyors az élet, az emberek nem igazán figyelnek egymásra.

– Csíkszereda is valóban olyan, mint New York? Itt sem figyelnek egymásra az emberek?
– Nem, Csíkszereda kisváros, úgyhogy itt mindenki kedvesebb és segítőkészebb. Tavaly Kolozsváron játszottam, ami jóval nagyobb város, az emberek összevissza rohangálnak, és inkább figyelnek a saját dolgaikra, mint másokra. Gondolom, attól függ mindez, hogy milyen régióban élsz.

– Ez a negyedik erdélyi város, ahol játszik. Miben hasonlítanak és miben különböznek egymástól?
– Az étel majdnem mindenhol ugyanolyan, hiszen mégiscsak egy országhoz tartoznak ezek a városok. Úgy hallottam, hogy itt, Csíkszeredában több a magyar, mint Erdély sok másik városában. Egyébként kisváros Marosvásárhelyhez vagy Kolozsvárhoz viszonyítva, nekem pedig jobban tetszik a kisváros, mert már túlzottan hozzászoktam a nagyvárosi fényekhez, a zajokhoz, az emberekhez, úgyhogy jól esik kicsit kikapcsolódni.

– Nehéz volt megszokni a román bajnokságot?
– Nem mondanám. Amikor annyi kosárlabdázó ellen játszottál már, akik  az NBA-ben, vagy rangos európai csapatoknál is megfordultak, akkor akárhová mész, csak a tapasztalataidra hagyatkozol. Itt is rengeteg a jó játékos, az olyan csapatoknál, mint Kolozsvár, Medgyes, Ploieşti vagy Marosvásárhely. Ez a liga egyáltalán nem annyira rossz, mint amennyire az emberek gondolják. Azt hiszem, elég könnyű volt ehhez alkalmazkodnom.

– Hogy érzi, Csíkszeredában is van igény a színvonalas kosárlabdára?
– Igen, Csíkszeredának elsősorban hozzá kell szoknia a kosárlabdához, ugyanakkor már rengeteg fiatal érdeklődik iránta. Lehet, hogy az idősebb generáció nem érti annyira, de így működik ez az egész világon. Mi mindenképpen pozitívan gondolkodunk, a csapat vezetősége is. Sokat beszélgetünk a gyerekekkel és a körülöttünk élőkkel, mert ha látják, hogy mennyire optimisták vagyunk, könynyebben elfogadnak majd bennünket.

– Nem nehéz megszerettetni a kosárlabdát egy olyan városban, ahol mindenki a hokiért rajong?
– Ahhoz idő kell, mert a hokinak itt valóban nagy a hagyománya. De a fiatal gyerekek érdeklődnek a kosárlabda iránt, sőt az idősebbek közül is sokan szeretik, mert gyorsabb, mint a hoki, érdekes, izgalmas. Most már csak néhány győzelmet kell bezsebelnünk, hogy mindenki értékelni tudja a kosárlabda-mérkőzéseket.

– Volt már hokimeccsen?
– Igen, már az ittlétem második hetében elmentem egyre. Sőt fiatalabb koromban én is hokiztam, körülbelül két évig, úgyhogy szeretem a játékot, szeretek korcsolyázni és megnézni egy-egy meccset, ha van rá lehetőségem. A csíkszeredai csapat nagyon jó, úgyhogy amikor csak tudunk, elmegyünk. Jegyet veszünk és megpróbáljuk támogatni őket.

– A román bajnokságban a legtöbb esetben az idegenlégiósoknak kell a „hátukra venniük” a csapatot. Nagy tehernek érzi ezt?
– Nem az a fontos, hogy valaki idegenlégiós, vagy nem, inkább a játékos személyiségétől függ, hogy vezéregyéniség lesz-e. Én mindig olyan helyzetben voltam, hogy vezetnem kellett, akár példát mutatva, akár kiabálva, de mindezt azért, mert ilyen típusú személy vagyok. Sok idegenlégiós sosem teszi ezt, viszont sok romániai játékos igenis vezeti a csapatát.

– Mi a legnagyobb különbség az európai és amerikai játék között?
– Az amerikai kosárlabdában nagyobb figyelmet fordítanak az alapok megteremtésére. Úgy látom, itt a fiataloknak nincsenek meg annyira az alapjaik, miközben azt szeretnék, hogy minél rövidebb idő alatt minél többet tanuljanak. Amerikában mi inkább arra figyelünk, amit egy-egy játékos szeret, így minden területen jobb és jobb lesz az ember. A másik különbség, hogy Amerikában gyorsabban játsszák a kosárlabdát.

– Ismert valakit a jelenlegi vagy eddigi csapattársai közül Amerikából?
– Nem, a jelenlegi csapattársaimról csak hallottam korábban. Vásárhelyen volt még egy New York-i fiú, akivel ott találkoztam először. Amúgy minden év más tapasztalatot hoz.

– Hogy jön ki a csapattársaival?
– Jól. Az időnk nagy részét együtt töltjük, együtt megyünk ki a városba, együtt eszünk, így jobb a csapatszellem. Ezt a legnehezebb elérni: hogy kialakuljon a csapatszellem.

– Mit érzett, amikor először nyertek ?
– Valami olyat értünk el, amire régóta várunk. Mivel új a csapat, beletelik egy kis időbe, amíg gyakrabban nyerünk. Hiszek ebben a csapatban: ha kitartóak maradunk, biztos vagyok benne, hogy sokra visszük.

– Az élet nem csak a sportról szól: felfigyelt már arra például, hogy milyenek a lányok Erdélyben?
– Azt hiszem, a világ legszebb női közé tartoznak. Kedvesek, bulisak. De mostanában már nem igazán foglalkozom a lányokkal, mert van barátnőm Kolozsváron, úgyhogy inkább csak köszönök nekik és barátságos próbálok lenni. A barátnőm idejön, amikor van ideje, amikor pedig nekem van időm, vonatra ülök és hozzáutazom. Meg kell birkóznunk a helyzettel... Amikor találsz valakit, aki számodra különleges, mindent meg kell próbálnod annak érdekében, hogy működjön a dolog.

– Melyek a kedvenc erdélyi ételei?
– Nagyon szeretem a túrógombócot. És életemben nem ettem ennyi levest, mint itt. Erdélyben az a fő fogás. Amúgy szeretek új ízeket, ételeket kipróbálni. Az egyetlen dolog, amit nem szeretek, az a máj – ennek ellenére idén sokat kaptunk belőle. De rendben van... De az ételek összességében véve nagyon finomak, nem sokban különböznek attól, ahogyan a családom főz otthon.

– Mennyi ideig akar itt maradni?
– Szeretek a román ligában játszani, úgy érzem, jó a hírnevem. És szeretném is itt folytatni, még akkor is, ha néha az emberek rossz dolgokat mondanak. Addig szeretnék itt játszani, ameddig csak lehet. Megpróbálok pénzt keresni, és olyan hírnevet szerezni a csapatnak, amely által bárhová megyünk, ismerni fognak minket.

– El tudná képzelni, hogy az egész életét Romániában élje le?
– Nem tudom elképzelni itt az egész életemet, mert nagyon szeretek költözni, de azt el tudom képzelni, hogy lesz majd itt házam. Tetszik az ország, az látszik, hogy gyorsan fejlődik.