Hagyományélő, élő hagyomány

íjazásért nem kell a szomszédba menni

A városban és a környező falvakban ma már elképzelhetetlenek a településnapi ünnepségek nélküle és a jurtája nélkül. Ilyen alkalmakkor legtöbbször felesége és gyerekei is vele tartanak, természetesen hasonló öltözékben, de akadnak „követői” is, akik ünnepi alkalmakkor magukra öltik a honfoglalás kori magyarság viseletét. Tölgyesi későbbi korok viseletében is megjelenik néha, például középkori nemesi viseletben. A fiatalember gépipari tervezőnek készült, rézdomborítással foglalkozik, emellett „éli” a honfoglalás kori hagyományokat. „Nem hagyományőrző, és nem is hagyományápoló vagyok, hanem hagyományélő. Őrizni a rabokat szokták, ápolni pedig a beteget szokás” – fejtette ki Tölgyesi-András, aki fontosnak tartja, hogy az ember azzal foglalkozzon, amit szeret. Ezzel az életformával először 1996-ban a millecentenárium évében egy Ópusztaszeren szervezett táborban találkozott, ott győződött meg először arról, hogy nem kell a szomszédba menni íjazásért, lovaglásért, hiszen a saját kultúránkban is bőségesen akad követendő példa. „A magyarság történelmének számos olyan korszaka van, amire méltán büszkék lehetünk, de leginkább a honfoglalás korszaka érdekel, addig az időpontig, amíg Szent István király ösztönzésére megkeresztelkedett a magyarság”. Erről a korszakról akár órákon át is képes csillogó szemekkel mesélni, miközben egy süveg rézdíszítését domborítja, vagy nyílhegyet kovácsol. Úgy vélekedik, hogy már a honfoglalás idején volt a magyarságnak kapcsolata a kereszténységgel, ezt bizonyítják a honfoglalás kori sírokból előkerülő kereszt alakú melldíszek vagy a tarsolyok lemezére domborított keresztek.

Még ma is adóznak a holtak szellemének

Bár a történészek véleménye megoszlik a magyarság ősi hitét illetően, Tölgyesi-András Béla szerint az ősmagyarok nem voltak pogányok – ahogyan azt manapság sokan feltételezik –, hanem egyistenhívők, akik tisztelték a természet szellemi erőit.

„A mai egyszerű falusi emberek még mindig nagy tisztelettel viseltetnek a természet iránt, nem rombolják a környezetüket, hanem óvják, mert ismerik az értékét” – magyarázza Tölgyesi-András, majd a jurtáról mesél: az ajtóval szemben található a családi szentély, az ajtó-szentély tengely közepén pedig a tűzhely, ahová az ősmagyarok mindig meghívták a család halottainak  szellemét. „A vándorlások során a magyarok a halottaikat ott temették el, ahol éppen tábort vertek, ám fontos volt számukra az ősök tisztelete, ezért italt vagy ételdarabkákat dobtak a tűzbe, így áldoztak az elhunytak emlékének” – fejtegette a hagyományélő. Az ősi szokás egyes helyeken még most is él, falun a frissen megkezdett üvegből egy keveset kilöttyintenek a földre, ezzel adóznak az eltávozottak lelkének. Sok idős ember ismeri a Tölgyesi-András Béla által is idézett versikét, amit ilyen alkalmakkor mondanak: „Az égben lakó Istennek, a földön lakó embereknek és a meghaltak lelkének!” A hagyományélő elbeszéléséből azt is megtudhattuk, hogy a táltosok szellemi vezetői voltak a magyar törzseknek, míg a sámánok, garabonciások gyógyítással, jövendőmondással foglalkoztak. Kiderül, hogy a jurtában szigorú szabályok szerint zajlott az élet, meghatározott helyen ült a házigazda, tőle balra nők, míg jobbra a férfiak foglaltak helyet.