Gyermekéletmentés Afrikában - interjú a marosvásárhelyi Pongrácz Máriával

– Hogyan teremtett kapcsolatot az Orvosok Határok Nélkül szervezettel, amelynek jóvoltából a Közép-afrikai Köztársaságban töltött néhány hónapot?
– Én kerestem a kapcsolatot velük, tudniillik számomra a kongói időszak nagyon jó tapasztalat volt, és folytatni akartam az ilyen jellegű tevékenységet. Minden aspektusával, nehézségével és szépségével együtt nagyon szeretem ezt a munkát. Számomra előnyös volt, hogy nem szabtak korhatárt, a fő kritérium a képesség, a tudás volt. Kitétel volt az is, hogy a jelentkező beszéljen franciául, vagy gyorstalpalón tanulja meg a nyelvet. Az 1971-ben alapított, Nobel-díjjal kitüntetett szervezet egyébként ott segít, ahol valamilyen természeti katasztrófa, háború vagy éhínség sújtja az emberek nagy tömegét.

A központja Párizsban van, de mintegy 70 országban vannak bázisai, épp most tervezik, hogy Romániában is megtelepednek. Kizárólag önkénteseket foglalkoztatnak, de nem toborozzák a munkatársakat, hanem meghirdetik a lehetőségeket. Általában fiatal orvosokat, nővéreket céloznak meg, de nem kizárólag rájuk számítanak. Bizonyos bérezés jár az önkénteseknek, ami az ebben a szakmában elérhető legalacsonyabb javadalmazásnak felel meg. Jelképes összegről van szó, de aki erre vállalkozik, az nem nyerészkedés miatt teszi ezt.

– Miként zajlott a berlini kirendeltségen folytatott meghallgatás?
– Adatokat, önéletrajzot, ajánlóleveleket kértek, és megtudakolták, szerintem mire vagyok képes. Három héten belül meghívtak Berlinbe egy interjúra. Számos szakértővel, menedzserrel, orvossal beszélgettem, akik ellenőrizték a felkészültségemet, és a személyiségemet is górcső alá vették.

– Kongóhoz képest hogyan lehetne jellemezni a Közép-afrikai Köztársaságot?
– Nagyon szegény ország, az államok 182-es listáján a 179. helyet foglalja el. Kongóhoz viszonyítva az éghajlat szempontjából sokkal rosszabbak voltak a viszonyok. Kongóban 1000 méter magaslaton fekvő fennsíkon laktunk, dolgoztunk, tehát nem volt forróság, nem voltak szúnyogok, itt viszont számomra a legnehezebben elviselhető körülmény a meleg volt, éjjel-nappal 38–42 fokos a levegő. Légkondicionálás nem létezik, alig voltam képes aludni, mindössze 2-3 órát szundítottam éjjelente, amikor a fáradtság már teljesen letaglózott. A fővárosból, Banguiból kisrepülővel egy másik helységbe, onnan pedig 5-6 órás autózással a telephelyre utaztunk. Ez pár kunyhóból álló falu, a szervezet egészségügyi központja, ahol kórház, járóbeteg-rendelő, szülőszoba, laboratórium működik.

– Hány lakost lát el ez az egészségügyi központ, és mekkora személyzettel dolgozik?
– A lakosság számáról fogalmunk sem volt, de 60–70 kilométeres távolságból is érkeztek betegek. A népsűrűség vidékenként nagyon változó. Nemcsak a távolság, hanem egyéb tényezők miatt is igen nehezen jutnak el az emberek a központba. A hat hónapon át tartó esős időszakban a homokos, köves, szűk utakon jármű nemigen közlekedhet, csak gyalog, mezítláb lehet járni. Ezeket az utakat a víz elárasztja, így elszigetelődsz a külvilágtól, kellemetlen érzés volt, hogy senkivel sem tudtunk kapcsolatba lépni. Bennszülött orvostársammal 24 órás felügyeletet biztosítottunk, naponta váltva egymást. A táborikórház-szerű telep másfél évvel ezelőtti létesítésekor az orvosi szervezet 68 helyi lakost képezett ki erre a munkára.

A falu, Maitikoulou a Csád Köztársaság felőli határ közelében fekszik. Ingyen láttuk el a betegeket, biztosítottunk gyógyszert, ezért nagyon sok beteg érkezett hozzánk Csádból is. Viszont az esős időszakban ezt nem tehették meg, mert a határfolyó ilyenkor árad. De amint lehetővé vált, az anyák 25–30 kilométert tettek meg a tűző napon mezítláb, hogy elérjenek hozzánk, hátukon a beteg, olykor negyvenfokos lázban égő gyerekkel, oldalukon a többi kistestvérrel, akiket nem volt kivel otthon hagyniuk. Az MSF-nek két ága létezik, az egyik a katasztrófa sújtotta területeken sürgősségi beavatkozásokat hajt végre, a másik ág – amiben én is részt vettem – a hosszabb beavatkozást igénylő segélynyújtással foglalkozik. Főleg az 5 éven aluli, az éhhalál közeli állapotban levő gyerekek életben tartására, kezelésére összpontosítottunk. Láttam olyan egyéves kisgyereket, aki mindössze három kilót nyomott.

– Mit lehet kezdeni az ilyen gyerekekkel?
– Kidolgozott, pontosan előírt, többlépcsős eljárás alapján kezeltük őket. Az MSF mogyorókrém alapanyagú, vitaminokkal és ásványi anyagokkal dúsított sűrítményt biztosít a táplálásukra, ezenkívül dúsított tejet adtunk nekik. Döbbenetes volt a látvány, ahogy ezek a pici gyermekek csillogó szemmel várták, hogy a sűrítményt megkapják. Szakadt meg az ember szíve a kiszolgáltatottság látványától. Növekedésük során ellenállóbbakká válnak, több az esélyük az életben maradásra.

Az esős időszakban ott a fő betegség a malária, ami a felnőttekre nem életveszélyes, de a gyerekek szempontjából igen. Ott tanultam meg, miként kell egy ilyen betegségben szenvedő gyereket ellátni. A maláriának létezik egy idegrendszert támadó formája is, ami esetenként rángógörccsel, eszméletvesztéssel is jár. Ha ebből az állapotból sikerült őket kihozni, akkor megmenekültek. A fertőzés mellékjelensége a nagyfokú vérszegénység, úgyhogy próbáltunk vérátömlesztést adni a szülőktől, csakhogy ebben az esetben az a gond, hogy a felnőttek között nagyon sok a HIV-, a B és C hepatitis fertőzött, a szifiliszes beteg, emiatt az ő vérüket nem szabad felhasználni.

– Feltételezem, hogy a közművesítés, a felszereltség hiánya is nehezítette a munkájukat.
– Közművesítés nem létezik, a központ áramfejlesztővel működött, a vizet fúrt kutakból nyerik, és szűrőrendszeren vezetik át, hogy iható legyen. Kis, nádból készült, zsúpfedeles kunyhókban laktunk, akárcsak a bennszülöttek. Mindenkinek saját szobája volt, benne polc, ágy és azon az elmaradhatatlan szúnyogháló, amely nélkül nem lehet aludni, viszont alatta még melegebb van, mint a szabad levegőn. Bevetésünk előtt megkaptuk a kötelező oltásokat, de malária ellen ilyen nincs, ezért gyógyszert kell szedni, amelynek azonban komoly mellékhatásai vannak. Bár kilenc hónapra mentem, végül három és fél hónapot bírtam ki ilyen körülmények között, amiért nem járt szemrehányás, hiszen azonnal eljöhet valaki, ha úgy érzi, lelkileg vagy fizikailag nem bírja tovább.

– Munkahelyek léteznek ebben a térségben?
– Gyapotot termesztenek, mogyorót gyűjtenek, amit Csádban eladnak. Csád sem sokkal fejlettebb, de ott létezik némi pénz alapú kereskedelem is. Ha bonyolult szülésre volt kilátás, akkor a terhes nőt elküldtük motorbiciklin a legközelebbi, negyven kilométerre fekvő csádi kórházba. Hihetetlen, de igaz: a szülés előtt álló nőt, aki már esetleg nyolc órán keresztül vajúdott, 3-4 órán keresztül motorbiciklin zötykölték. Ilyenkor vagy az anya, vagy a magzat menekül meg, de a cél mindig az anya életben tartása, mert őt általában otthon sok kisgyerek várja. A nők szerepe egyébként a szülésre, a gyerekek fenntartására szorítkozik, semmi másba nem szólhatnak bele, azt is az apa dönti el, hogy a nő kihordhatja-e a magzatot. Ettől függetlenül van egy sajátos életstílusuk, a faluban doboltak, énekeltek, táncoltak, a kórházban levő anyák is összeültek, kacagtak. Az átlagéletkor egyébként harminc év körül mozog.

– Nem rendelkezik kimondott nőgyógyászati képesítéssel, nehéz lehetett helytállni. Mi volt a legmegrázóbb élménye?
– Az első egy hónap katasztrofális volt számomra, az első hét után telefonáltam a fiamnak, hogy jövök haza. Aztán mégis maradtam. Sebészetet, nőgyógyászatot nagyon régen nem gyakoroltam, sürgősségi gyerekgyó-gyászatot, pláne trópusi körülmények között, egyáltalán nem folytattam. Ezeket az ismereteket nagyon gyorsan fel kellett frissítenem. Afrikai tevékenységem egyik hozadéka, hogy nagyon felpörgetett a munka, és ez az oka, hogy hamarosan újra jelentkezem „bevetésre”, hogy hasznosítsam a tapasztalataimat.

Elfáradtam, de a lelkesedésem megmaradt. A negatív tapasztalatok főleg ahhoz kapcsolódnak, hogy a helyi lakosok nagyon bíznak a természetgyógyászokban, akik sokat ártanak. Például az a szokás, hogy a pár napos csecsemőnek kimetszik a torkában levő uvulát, a nyelvcsapot. Ezt fertőtlenítő, érzéstelenítő nélkül végzik a helyi gyógyítók, és sok csecsemő fertőzés miatt elpusztul, vagy a beavatkozás következtében elvérzik. Az a felfogás, hogy így megelőzik a gyerek későbbi megbetegedését, ami persze nem igaz, ezért ellenkampányt folytattunk.

Terhességmegelőzést, malária elleni védekezést is oktattunk; úgy adtuk elő a tennivalókat, mint valami színészek. A bennszülöttek egyáltalán nem használnak szúnyoghálót, pedig ingyen kapják a segélyszervezetektől, és noha elmagyaráztuk a háló hasznosságát, inkább halászatra használták, vagy menyaszszonyi ruhát varrtak belőle. A helyi gyógyászok által űzött másik ártalmas dolog a köldökzsinór nem megfelelő elmetszése, emiatt egy négynapos csecsemő tetanuszban meghalt, sokan fertőzést kaptak. Jólesett viszont, hogy a mamák kooperatívak voltak. Kegyetlen, kemény munka volt, de megvannak az elégtételek is.