Ezer festmény és tíz gyerek

Kristófi János egyike azon nagyváradi polgároknak, akiknek neve, személyisége elválaszthatatlanul öszszeforrott a városéval. A kedélyes, joviális öregúr, kinek hosszú ősz haja és prófétai szakálla bohém aurát kölcsönöz, szinte része a városképnek, hozzátartozik ahhoz a téglákból, szeceszsziós homlokzatdíszekből, a Körös-parti fűzfákból, hangulatokból, lelkekből összeálló megfoghatatlan egyveleghez, amely Váradot jelenti. A város, melynek Kristófi János 54 éve lakója, művészetének állandó ihletője: festőállványával újra és újra feltűnik az Ezredévi emléktéren, a Kanonok soron vagy a székesegyház tövében, ismételten megpróbálván tökéletes formába önteni a már oly sokszor megfestett témát. „Egyetlen munkámmal sem vagyok tökéletesen elégedett. Ez az elégedetlenség a fejlődés motorja” – magyarázza. Termékeny művész, becslése szerint ezernél is több kép került ki a keze alól.

A „visszalopott” festmény

Kristófi János számára mégis az elégedettség, a beteljesedettség érzése a legfontosabb. „Az életben nagy szerencsém volt. Kezdjük azzal, hogy napszámos gyermekeként tanulhattam. A tehetség maga is áldás, Isten ajándéka, amit nem lehet megköszönni. Azt kamatoztatni kell, el kell számolni vele. A művészi alkotás pedig öröm. Egész életemben azt csinálhattam, amit szeretek, ennél nagyobb áldás pedig nincs” – mondja a rövidesen 83-ik esztendejébe lépő művész, aki számára jubileumi év az idei, hiszen művészi pályafutásának kezdetét egy 55 éve megrendezett kolozsvári kiállítástól számítja. Az 1953-as tárlaton, melynek a Redut – a jelenlegi Néprajzi Múzeum  – adott otthont, egyetemi hallgatóként vett részt majdani feleségével, Hoványi Judit szobrászművész és keramikussal együtt. Bár a kiállított munkát, egy öregaszszonyt ábrázoló képet az egyetem visszatartotta saját gyűjteménye számára, az jelenleg is alkotójának birtokában van. „Visszaloptam” – mondja cinkos mosollyal a mester, hozzátéve, hogy legkedvesebb munkáitól sosem vált meg szívesen, akkor sem, amikor nagycsaládos szülőként igencsak kellett a pénz.

Tizennyolc unoka

A Kristófi család Bunyitai liget közelében álló háza évtizedeken át gyerekzsivajtól volt hangos, a mester és felesége ugyanis tíz gyermeket nevelt fel. Valamennyien örökölték szüleik művészeti tehetségét, de a képzőművészetnél talán jobban vonzotta őket a zene. Négy Kristófi sarj serdülőként már nyilvános kamarazenei koncertet adott a városi művelődési házban, Ágnes és János Zsigmond pedig hivatásként is a zenét választotta, mindketten orgonaművészek. A Kristófi gyerekek többsége polgári foglalkozást űz, van köztük orvos, mérnök és jogász, csupán Enikő – aki gyerekként egyszer freskót festett az egyik szoba falára – kötelezte el magát tartósan a festészet mellett. A 18 unoka szintén inkább a zene iránt mutat hajlamot. „Egy kicsit bánt ez, de nem akartam a festészetet erőltetni” – vallja be a családfő, aki azért reménykedik, hogy akad majd a családban valaki, aki továbbviszi a képzőművészet hagyományát, egyik leányunokája ugyanis keramikus szeretne lenni.