Éjszakázás a gleccserek fölött

Három kolozsvári fiatal, Katona Alpár, Manea Cristian és Szénási Zoltán vágott neki augusztusban egy hegymászó túrának az Alpokban magasodó Piz Badile-csúcs meghódítására. Az expedíció a Kodiak egyesület elindította Kis lépések a nagy álmok felé elnevezésű projekt része volt, melynek célja a fiatalok körében népszerűsíteni a hegymászást, túrázást mint szabadidős programot.

A kirándulás másik célja: Katona Alpár hegymászó ily módon akarta leróni tiszteletét a kolozsvári idegsebészet orvosainak és dolgozóinak, akik előző évi autóbalesetben szerzett nyakcsigolyatörését sikeresen kezelték. A csapat szerint több biztatásra, elismerésre és bizalomra van szüksége a román egészségügynek, ezt szeretnék népszerűsíteni a gesztussal. Eredeti tervük szerint a háromtagú csapat az Alpok három csúcsát érintette volna, ám a rossz idő miatt kénytelenek voltak lemondani az út kétharmadának megtételéről.

Táborverés a morénákon

„A Piz Badile alatt, mely Svájc és Olaszország határán, a Bernina hegycsoportban található, már kétszer jártunk. Tervünk mindkét alkalommal meghiúsult a rossz időjárási viszonyok miatt. Az idén végre sikerült megmászni a hegyet” – mondta el Szénási Zoltán, az Osztrák Hegymászószövetség tagja, aki 2001 óta vesz részt túrákon. A csapat tagjait már a hegy aljába érkezéskor jégeső fogadta.

„Az autótól borús, enyhén szeles időben indultunk el. Zsákjaink nagyon nehezek voltak, rengeteg felszerelést és ennivalót cipeltünk fel a hegy alatti táborunkba. Gyönyörű ösvény kanyarog fel a Sasc Fura menedékházhoz, majd onnan az erdő övezetét elhagyva felértünk a gleccserek által lehordott kőzettörmelékekig (moréna)” – idézi fel Alpár, aki azt is elmondta, a hűvös idő és a fizikai megerőltetés ellenére semmilyen egészségügyi problémája nem volt.

A morénák mellett tábort vertek az expedíció tagjai, majd felkészültek a kétnapos rossz időre. Az időt pihenéssel, főzőcskézéssel és boulderezéssel töltötték. „A boulderezés tulajdonképpen edzés, de nekünk inkább szórakozás. A közeli, nagyobb sziklákat másztuk meg, hogy tartsuk a formánkat” – vezet be a hegymászás titkaiba Alpár. A Piz Badile egyébként 3300 méter magas gránitpiramis, melynek csúcsa 1000 méterre volt a fiúk táborhelye fölött.

Maga a mászás 850 méter szintkülönbség leküzdését jelentette. „Az utat oda-vissza terveztük megmászni, vagyis a csúcs elérése után visszaereszkedtünk ugyanott, ahol felmásztunk. Erre a kihívásra kevesen vállalkoznak, hiszen nagyon hosszú és fárasztó, ezért legtöbben leereszkednek az olasz oldalon levő menedékházba, ahonnan egy éjszakai pihenés után visszatúráznak a svájci oldalon található Sasc Fura menedékházba” – mesélik a hegymászók.

Még ezer méter a csúcs

Három nap rossz idő után hajnali négy órakor indult útnak a Piz Badile csúcsának meghódítására a három kolozsvári hegymászó. „Elsőkként kapaszkodtunk felfele a beszálláshoz vezető hómezőn meg sziklabordán. A hármas csapatnál azért jóval gyorsabb a kettes, így lassan kezdtek minket utolérni a tapasztalt vezetőkből és klienseikből álló kettes csapatok. Kissé zavart az egyre növekvő létszám, de az idő gyönyörű volt, és a tiszta, tapadós grániton mászni igazi élményt jelentett számunkra” – mondja Alpár, kinek félúton bizseregni kezdtek az ujjbegyei az érdes gránit felületétől, de mit sem törődve haladt felfelé.

Az út egynegyedénél ébredt rá a csapat, hogy óriási hibát követtek el: túl rövid kötelet vittek magukkal, ami a felfele utat egyáltalán nem lassította, a leereszkedés viszont emiatt annál bizonytalanabbá vált.  „Hatvanméteres kötelünk volt, amivel legtöbb harminc métert lehet ereszkedni. A félreértés miattam történt, mert idegen nyelvű leírásokból úgy értelmeztem, hogy 20–25 méterre vannak egymástól az ereszkedőstandok. Már felfele mászva döbbentem rá, hogy mindenütt fél kötelekre gondoltak a szerzők – meséli Zoltán. – Ettől a pillanattól kezdve másra sem tudtunk gondolni, mint a visszaútra. Többször felvillant fejünkben a visszafordulás gondolata, de olyan jól haladtunk, hogy déli fél kettőre elsőkként értünk fel a csúcsgerincre.”

A csúcsról lefele kell haladni a piramis alakú csúcsjelzőhöz, ahol torlódásba ütközött a csapat. Hosszú perceken át kellett várakozniuk, míg a többi hegymászó továbbhalad, ezzel értékes perceket veszítve. Hirtelen elhatározással két órakor úgy döntöttek, elindulnak lefele.

Éjszakázás a sziklapárkányon

Az ereszkedés első szakasza problémamentesen zajlott, az elején nem volt szükség kötélre, inkább mászniuk kellett a csapat tagjainak. Aztán elérték azt a szakaszt, ahol a falak meredeken szakadnak le a mélybe, így elkerülhetetlen lett a kötél használata. „A visszaút nem egyértelmű, a hatalmas gerincben meg kell találni az ereszkedőstandokat, s ha az ember először jár ott, akkor bizony nem egyszerű feladat – emlékszik vissza Alpár. – Bolyongtunk a gerinc minden zegzugában, mindkét oldalán s az áthajlásban is. Az ereszkedőstandok megtalálásának örömét hamar szertefoszlatta a következő lépés nehézsége.”

Szorgalmas munkával telt el az elkövetkező pár óra, de a csapat tagjainak minden igyekezet ellenére sem sikerült sötétedés előtt leérniük, az éjszakai továbbereszkedésre ismeretlen terepen már nem vállalkoztak, ezért egy kiálló sziklapárkányt választottak éjszakai szállásnak. Lekuporodtak mind a hárman szorosan egymás mellé és várták a reggelt. Az első napsugarak fényében már elindultak, s a felfele igyekvő alpinistáknak köszönhetően gyorsan megtalálták az útvonalat.

„A sátrakat tíz órakor értük el hullafáradtan, de nagyon boldogan a tudattól, hogy harmadik nekifutásra végre sikerült megmásznunk a Piz Badile-csúcsot. Csodálatos túra volt, amelynek így utólag visszagondolva, külön varázsa volt a kalandos kényszeréjszakázás a gleccserek fölött” – összegezte a hegymászócsapat.