Egyre népszerűbb Quentin Tarantino új, világháborús mozija

Beköszöntött az ősz az észak-amerikai mozikba: a nyári csúcs után drasztikusan esett a forgalom, a hétvégi jegyeladási toplista élére mindössze 12,4 millió dolláros bevétellel tudott feljutni a Végső állomás horrorsorozat negyedik epizódja. A második helyen Sandra Bullock All about Steve című vígjátéka végzett 11,2 millióval, Quentin Tarantino Becstelen brigantyk című háborús fantáziája pedig harmadiknak futott be 10,8 millió dollárral. Tarantino alkotása jó úton halad, hogy beérje a rendező pályafutása során anyagilag eddig legsikeresebbnek bizonyult, Észak-Amerikában 108 millió dollárt hozó Ponyvaregény című kultfilmjét.

A vasárnapi összesítés alapján már 91 millió dollárnál tart, a nemzetközi porondon is 83 millió dollárért váltottak rá jegyet. Tarantino most megmutatta, hogy tizenöt évvel a Pulp Fiction után még mindig képes meglepetést okozni. Becstelen brigantyk című második világháborús, náciskalpolós filmje egy, a karaktereire hagyatkozó, okos film, amelynek a műfaját nem könnyű meghatározni, hacsak nem maradunk a rendező saját definíciójánál, a „férfiak küldetésen” filmnél.

A Becstelen brigantykat Tarantino eddigi legkiforrottabb munkájának tartják (nem csoda, vagy tíz éven keresztül érlelte, mire múlt nyár végére megírta a végleges forgatókönyvet). A film egy csapat (főleg zsidó–amerikai, de két német is van köztük) katonáról szól, akik Aldo Raine hadnagy (Brad Pitt) vezetésével a megszállt Franciaországban fejenként száz nácit terveznek megskalpolni, majd amikor helyzetbe kerülnek, magának a Führernek az elpusztítására törnek.

A brigantyk küldetésével párhuzamosan fut egy másik történetszál, amelynek Shosanna (Mélanie Laurent), a nácik elől Párizsba menekülő és ott mozit vezető zsidó lány a főhőse. Amikor Goebbels, egy Shosannát meghódítani próbáló lelkes tisztje (Daniel Brühl) buzdítására úgy dönt, ebben a moziban tartja új filmje bemutatóját, a brigantyk és Shosanna tervei történelmi pillanatot szülve találkoznak.

Habár a témából adódna, hogy Tarantino szabadjára eressze a brutalitást, és patakokban ömöljön a vér, a rendező tőle meglepő visszafogottsággal viszonylag gyorsan, fájdalommentesen és nem közvetlen közelről mutatva nyírja ki legtöbb szereplőjét. Tarantino még sosem volt olyan kifinomult, mint most: felvonultatja ugyan bevált eszköztárát az olyan formai megoldásoktól kezdve, mint hogy a film fejezetekre tagolódik, a rá jellemző képi és verbális poénokig, de mintha már nem csak arra utazna, hogy hüledezzünk és hahotázzunk a moziban ülve.