Edzés sátorozással

A mindenki által csak Maninak nevezett versenyző azóta több más jelentős nemzetközi versenyen is bizonyított, pedig a kezdetek korántsem voltak ilyen biztatóak. „Tízéves voltam, amikor először felültem az egyik barátom robogójára, ám beragadt a kezem a gázba, nekimentem egy fának, és összetörtem a járgányt – mesélte a Krónikának Mani. – Később azonban már jobban ment minden: tizennégy éves koromtól a testvérem motorjával járhattam néha, két évvel később pedig tudtam vásárolni egy gyengécske gépet, amellyel többnyire csak a Szamos töltésén motorozgattam. Az első, versenyzésre valóban alkalmas motort tizenhét évesen kaptam édesapámtól. Azzal meg is nyertem két hazai versenyt, ekkor figyelt fel rám a menedzserem, Szilveszter Zsolt, akivel közösen vettem 2002-ben egy KTM-et. Azóta is KTM-ekkel hajtok.”

Még nem „kifizetődő”
Mani egyre növekvő ismertsége ellenére sem tart még ott, hogy „profivá” váljon, azaz csakis a sportból éljen meg. „A motorozással járó kiadásaim elérik az évi 100 ezer eurót, amit alig fedeznek a szponzoroktól befolyó összegek, így jövedelmem lényegében nincs belőle. Sőt előfordul az is, hogy mínuszban vagyok, ilyenkor mindig Szilveszter Zsolt pótolja a hiányt, aki maga is indult korábban a Dakaron” – mesélte a Krónikának Mani.
A versenyző így jelenleg hétfőtől péntekig a KTM-kereskedés szatmárnémeti kirendeltségén dolgozik: ügyintézéssel foglalkozik, motorvásárláshoz ad tanácsokat az ügyfeleknek, néha pedig szerelésből is kiveszi részét – bár saját bevallása szerint ez utóbbit nem igazán kedveli. Igaz, sokszor versenyzés közben is hasznát veszi ennek, például a legendás Six Days-sorozat tavaly őszi, chilei versenyén, ahol a motorosok nem vehették igénybe szerelők segítségét.
A hétvége azonban már az edzéseké – ilyenkor elrobog a Zilah vagy Nagybánya környéki hegyekbe, mivel Szatmár megyében nemigen vannak terepmotorozásra alkalmas részek. „Leginkább Nagybánya környékét szeretem, ide gyakran lakókocsival megyünk, hogy a napi utazgatással se töltsük az időnket – árulta el Mani. – Amúgy remélem, egy-két éven belül eljutok egy olyan szintre, hogy megéljek a motorozásból. Akkor nem kellene dolgoznom mellette, és munkaidőben edzhetnék... Egyelőre nem vagyok kifizetődő”.

Nem szerette meg a tévés fellépéseket
A siker azonban nemcsak pénzfüggő, Manit már most is sokan köszöntik az utcán. „Az ismertségnek vannak jó és rossz oldalai is. Nagyon jól esik, amikor rám ismernek, és gratulálnak teljesen idegen emberek is. Volt olyan eset, hogy Bukarestben az utcán felismert az egyik szurkolóm, és megállt az autójával csak azért, hogy gratulálhasson. Sok mindent köszönhetek a Dakarnak, szerintem az egyetemet sem sikerült volna befejeznem, ha a tanáraim nem veszik figyelembe, hogy befutott sportoló vagyok – mondta. – Néha azonban elegem van, főleg a tévés szereplésektől szeretnék megszabadulni, viszont nem tehetem, a szponzorok miatt kénytelen vagyok minden műsorban megjelenni, ahová csak hívnak. Gyakran megtörténik, hogy húszperces műsor kedvéért kell elmotoroznom Bukarestig. Azt hittem az elején, hogy meg fogom szokni, de – sajnos – ugyanúgy utálom az ilyesmit, mint az elején.”