„Egy pár brit lakni Kalotaszegen”

Sarah Meaker és Douglas McFarlane tevékenységére egy Kolozsvár központjában található falatozóban elhelyezett szórólap révén figyeltem fel. „Sarah és Douglas, egy pár brit, lakunk Kalotaszegen. Nem beszélünk magyarul tökéletes (írtuk ezt, és Google segített). Van egy régi parasztház, hogy szüksége van egy kis szerető gondoskodás, és a munka. Vannak jó szomszédok az a területben, akik idős, de még dolgoznak az állatok és a föld. Szükségük van egy kis segítség a szénával. Ha szabadon júliusban vagy augusztusban, kérjük, hogy segítsen nekünk” – állt a kétnyelvű ismertetőben. A júliusi szénahordásra, sőt az augusztusi házfelújításra sem jutottam el, de egy októberi napon ott vártam az Erdélybe szakadt briteket a Bánffyhunyad külvárosában álló házuk előtt. Rövid időn belül feltűnt Sarah és Douglas kerékpáros alakja, Kalotadámosról tekertek haza a találkozóra. A gazos udvar rendezetlensége illett gazdáinak hippisbe hajló megjelenéséhez, ám a hagyományos stílusban felújított tornác és az egyszerű, de takaros házbelső olyan emberekről árulkodott, akik korántsem igénytelenek, ugyanakkor nem sokat adnak a kispolgári ízlésre, értékrendre. Sarah stílszerűen teával kínált, párja pedig belekezdett kalotaszegi életük előzményeinek előadásába.

Hét év Lengyelországban

Mint oly sok honfitársuk, Douglasék is arról ábrándoztak, hogy egy szép nap otthagyják a ködös, esős Skóciát, és délen kezdenek új életet. Az álom tettre váltásához a közép-kelet-európai kommunista rendszerek összeomlása adta meg az indító lökést. 1991-ben keltek útra, azonban vérbeli nonkonformistákként nem a britek kedvenc célpontjainak számító Dél-Franciaországban vagy Spanyolországban, hanem Lengyelországban kötöttek ki. Ekkor már nemcsak a barátságosabb éghajlat utáni vágy hajtotta őket, hanem a kíváncsiság, hogy lássák, milyen egy majd’ ötvenévnyi szocializmus után éledező társadalom. Lengyelországban hét évet töltöttek, angoltanárként tartva fenn magukat. Ami távozásra késztette őket, az az ország gyors modernizációja volt. Mivel három évvel korábban már jártak Romániában, 1998-ban úgy döntöttek, hogy az inkább kedvükre való hely, mint a rohamosan globalizálódó Lengyelország.

Szoros kapcsolatban a földdel

„A fogyasztói társadalom nem az én világom. Én farmon nőttem fel, nagyon szeretem a földet. Főleg az fogott meg Romániában, hogy itt is sok ember van szoros kapcsolatban a földdel” – meséli Douglas. Romániai életük első állomása Temesvár volt, ahol a Soros Alapítvány által működtetett iskolában tanítottak. 2009 már Marosvásárhelyen találta őket, Douglas a Petru Maior Egyetemen, Sarah pedig a Papiu Ilarian Gimnáziumban tanított. De tanultak is nyelveket Erdélyben, mindketten, ha törve, akcentussal, de beszélnek románul és magyarul.

„Bună ziua! Ce faceţi?” – szól ki a skót férfi, elbeszélését félbeszakítva, az utcán szekéren elhaladó ismerősöknek. Míg élete párja a románnal boldogul jobban, Sarah-nak inkább a magyarra áll rá a nyelve, büszkén mutatja, hogy éppen Furu Árpád Kalotaszeg építészete című könyvét olvassa. Az asszonynak azonban nemcsak a nyelvvel, hanem a magyar konyhával is van affinitása, túrós gombóca miatt egy tősgyökeres erdélyi háziasszonynak sem kellene szégyenkeznie.

2000-ben a brit pár ideiglenesen hazaköltözött, vettek egy giccses vidéki kúriát, amit felújítottak, s jelenleg jórészt az ennek bérbeadásából származó jövedelemből élnek. 2006-ban már ismét Erdélyben voltak, s úgy döntöttek, hogy Kalotaszegen telepednek le, ahol korábban oly sokszor átutaztak. 2007-ben egyből két házat vettek, egyet Bánffyhunyadon, egyet pedig a közeli Kalotadámoson. Időközben vásároltak egy harmadik házat is Magyarókereken. E két utóbbi sosem volt átépítve, csorbítatlanul őrzik a kalotaszegi népi építészet tradicionális stílusjegyeit. A tájegység hagyományos architektúrája mellett az vonzotta Sarah-ékat Kalotaszegre, hogy ott még nem tűnt el teljesen a paraszti életforma.

„Dámoson még vannak bivalyok” – mondja lelkesen Douglas, majd a világgazdasággal kapcsolatos véleményét kezdi fejtegetni: „A kapitalizmus az összeomlás szélén áll. Egyre kevesebb embernél egyre több pénz van, a környezetszennyezés fokozódik, a politikusoknak pedig nincs megoldásuk a helyzetre. Nagy változások fognak történni.” Meglátása szerint a kiutat a kisléptékű mezőgazdasági termelés, a háztáji gazdaságok jelentik, ezek ugyanis minőségi élelmiszert állítanak elő, és a környezetet is csak minimális mértékben károsítják. „Itt az emberek még tudják, hogyan termeljék meg a krumplit és a kukoricát, hogyan építsenek házat, hogyan vágjanak tűzifát. Ezért Románia túl fogja élni a világgazdaság összeomlását. Ezt nem szabad elveszíteni. Ha az ember elhagyja a földet, akkor elveszti a szabadságát, ki lesz szolgáltatva a munkáltatóknak” – mondja.

Bikali bor, dámosi gabona

A térség fenntartható fejlődésének népszerűsítése céljából Douglas és Sarah Tornác (Târnaâţ) – Kalotaszeg Durabil néven egyesületet hoztak létre. Ez önkéntesek segítségével dolgozik a dámosi és a magyarókereki házak felújításán, segít a helyieknek a mezőgazdasági munkában, valamint biogazdálkodást folytat, zöldséget és gyümölcsöt termeszt a házak mellett levő mintegy félhektárnyi területen. A terményeket keddenként a bánffyhunyadi piacon értékesítik. Az egyesület rövidesen újabb házat vásárol Magyarvalkón, a leromlott épületet hagyományos módszerekkel kívánják helyreállítani. A skót pár a közelmúltban aláírásgyűjtést kezdeményezett annak érdekében, hogy a bánffyhunyadi önkormányzat mentesítse a helyi gazdákat az őstermelői bizonylat kiváltása alól, a petíciót már be is nyújtották a polgármesteri hivatalhoz.

Ezzel párhuzamosan szeretnének több helybelit bevonni az egyesület tevékenységébe, illetve népszerűsíteni a helyi piacot, minél több embert rábírni, hogy a szupermarketek helyett onnan vásároljanak élelmiszert. „Nagyon nehéz beszervezni az embereket” – árulja el Douglas, hozzátéve, hogy nézeteiket az idősek és a fiatalok osztják leginkább, a középkorúak inkább a modernizáció hívei. Elmondja, hogy fogadtak már belga, holland angol, spanyol és dán önkénteseket is, az országból eddig azonban csak hárman nyújtottak segítő kezet, mindannyian kolozsvári magyarok. A nehézségek azonban nem szegték kedvüket: télen workshopot akarnak szervezni az egykor virágzó magyarbikali bortermelés fellendítése céljából, tavasszal gabonát is szeretnének vetni, amit a bologai vízimalomban őröltetnek meg. „Krónika? Szoktam olvasni” – csillan fel Sarah szeme, amikor meghallja, hol fog megjelenni a róluk szóló cikk, majd befordul a konyhába, és sárgás pépet tartalmazó befőttesüveggel tér vissza, amit nekem szán útravalónak. „Birsalmaíz” – mondja magyarul, utánozhatatlan hangsúllyal. Biotermék, maguk készítették.