A felhővadász fogorvos

Fotó a szürkeség ellen

Találkozása a fotózással 2007 novemberében történt. Azelőtt soha nem fogott a kezében fényképezőgépet. Nyugdíjazását követően javasolta Teréziának kisebbik fia, kezdjen el fotózni, s megadta egy amerikai fotóblog gyűjtőoldal címét. A több ezer képet nézegetve úgy érezte, soha nem lesz képes rá, hogy hasonló fotókat készítsen. A gyerekei tovább biztatták, és karácsonyra megkapta az első gépét. Egy kis Kodak gép, a profi fotósok szappantartónak csúfolják, de Varga Terézia azóta is ezzel kattogtat.

Biztatás a folytatásra

Tagja lett az amerikai gyűjtőoldalnak, és rögtön az első fényképével felkerült a címlapra. Erőt adott a folytatásra, hogy több mint hatezer fotó közül választották ki az övét. Azóta már nyolc fényképe lett első oldalas, tavaly négy, idén ugyananynyi. Legutóbb egy Ivóban készített fotóját találták érdemesnek arra, hogy kitegyék a címlapra. „Sok barátra tettem szert, boldogabb vagyok, sokat vagyok a szabadban” – összegzi az elmúlt másfél esztendőt. Míg az elején csak megérzésből fényképezett, amióta többet tanul a műfajról, kevesebbet mer fotózni. Kialakult a lencselátása, már a filmeket is úgy nézi, hogy milyen a képszerkesztés, és értékeli a jó operatőri munkát. Figyeli az aranymetszést, bár szerinte nem az a fontos, hogy a fotó aranymetszésben legyen, hanem hogy legyen mondanivalója. Tagja a sepsiszentgyörgyi Mohos fotóklubnak, ott is folyamatosan tanul, szakkönyveket olvas. A Photoshop program csínját-bínját is elsajátította. „Annyira megbátorodtam, hogy már fotóversenyekre is jelentkeztem” – mondja büszkén. Márciusban Marosvásárhelyen volt egy nemzetközi fotóverseny, beküldött pályaműve bekerült a kiállított munkák közé.

Örömforrás a fotózás

Terézia fotómodelljei főként a felhők, a fák. Kifejezetten vadássza a felhőket. Kedvence a „Felhőfa”, egy teljesen kiszáradt fa, fekete ágai meredeznek és a mögötte levő hófehér felhő a fa lombját formázza. Sokat utaznak a férjével, és ilyenkor is mindig működésben van a fényképezőgép. Legutóbbi kiállítása is egy ilyen út eredménye. Velencében rabul ejtették a káprázatos ruhaköltemények, a kifejezéstelenségben sokatmondó maszkok. „A fényképészek akkor kirándulnak igazán, amikor visszanézik az úton készült fényképeket” – magyarázza.
„A fotózás olyan, mint egy elvarázsolt kastély. Csak ki kell nyitni a kapuját, és besétálni rajta. Itt olyan pillanatokkal találkozunk, amelyek soha többé nem térnek vissza” – véli. Ám mint vallja, ha egyedül, magányosan fotózna, nem tudna haladni, ezért is tartja remek találmánynak a világhálót. Terézia már több fotós ismerősét „felcsalta” az internetre. Ott nincs, amit veszíteni, sokat fejlődik, rengeteg barátra tett szert, Ausztráliától Izlandig mindenhonnan kap leveleket, értékelik a képeit. „Figyelünk egymásra, ez nagyon fontos” – foglalja össze a fotóművész.