A csodálatos idegen - zsidó közösségek Tunéziában

Egy afrikai zsidó közösség születése

A szülőföld varázsa, az Izraelbe, Franciaországba, Amerikába elvándoroltak emlékezetében kitörölhetetlen az ősi föld képe, s ez az érzés apáról fiúra száll. Nincs könnyű helyzetben, aki a tunéziai zsidóság krónikásának szerepére vállalkozik. Az elvétve található írásos emlékek mellett a gazdag szájhagyományból kell kirostálni a képzelet elemeit. Az utóbbiak szerint az első zsidó közösség Salamon király uralkodása alatt érkezett Dzserbára, más feltételezés alapján az első telepesek Salamon templomának lerombolása után, a babiloni fogság elől menekülve jutottak el a virágzó földre.

A Római Birodalomban Africa provincia a császárság éléskamrája volt, a gazdag tartományban egymás után épültek a mezővárosok. A gabona, olaj, márvány kereskedelmében a zsidók is felhasználhatták szerteágazó kapcsolataikat, s jó adófizetők lévén nem szenvedtek hiányt semmiben.

A 140 éves bizánci uralomra a leszármazottak nem emlékeznek szívesen, az összeütközések mindennaposak voltak.  A 7. században, az arab hódítás kezdeti szakaszában az együttélés még zavartalan volt, a vallási intolerancia erősödésével azonban az üldözések elkezdődtek. A két rokon nép közötti béke a 13. század elejére tért vissza a régi medrébe. A helyi közösség a 15. században az ibériai és szicíliai zsidóság kiűzetése nyomán lényegesen bővült. A magas műveltségű, a bölcseletben, a szentírás-magyarázatban és a világi tudományokban is jártas szefárd bevándorlók új színt hoztak a provinciális afrikai közösségek életébe, de a kezdeti együttélés nem volt konfliktusmentes.

Az elvándorlások kezdete

Tunisz a 11. században vált a tunéziai zsidóság központjává. A közösség a hafszidák közel három és fél évszázados uralma s az ezt követő török hódoltság alatt viszonylag békében élt, s a népesség is szépen szaporodott. Nyelvük is egységesedett, a héber, a berber és az arab nyelv keveredett a közhasználatban, mára a tuniszi zsidók családjaikban az arabot beszélik. A zsidónegyed, a Hara később a városrendezés áldozatává vált, zsidó emlékek viszont bőségesen találhatók Tunisz óvárosában, a Medinában. Az erkélyeken, ajtókon megmaradtak a szimbólumok, betérve a régiségboltokba is meglepően sok a zsidó kultikus tárgy.
Tunézia 1881-ben lett francia protektorátus. Tunisz e gyarmati időszak alatt vált világvárossá, tágas utak épültek, korszerű infrastruktúra szolgálta a lakosok kényelmét. A zsidóság megnyugvással fogadta az európai nagyhatalom demokratikus intézkedéseit, anyanyelvi szinten tanulta meg a franciát, így az európai hittestvéreikkel is szorosabbá vált kapcsolata. Saját újságokat adott ki, kulturális élete is virágzott. A német kollaboráns vichyi igazgatásban a helyi közösség a biztonságát 50 kg arannyal még meg tudta váltani, az 1942 novemberétől 1943 májusáig tartó német megszállás alatt azonban rájuk is elhurcolások vártak, de az embertelenségek ellenére az áldozatok száma viszonylag kevés volt. 1956 Tunézia függetlenné válásának az éve. Noha az évszázadok során a közösségek kapcsolata az iszlám lakossággal konfliktusmentes volt, az új korszakban a zsidóság elbizonytalanodott, s ezt az érzést számos állami intézkedés – mint a régi zsidó temető egy részének felszámolása, iskolareform, bírósági reform – is erősítette. Ekkor kezdődött a zsidóság kivándorlása javarészt Franciaországba és Izraelbe. A kivándorlás okairól dr. Mhamed Hassine Fantar történészt kérdeztük. „A tunéziai zsidóság kivándorlásának kérdése összetett. Az okok inkább gazdasági jellegűek, s nem kimondottan az intolerancia és a kirekesztés eredői- véli a Tuniszi Egyetem tanára, majd hozzáteszi. – Az államosítás érzékenyen érintette zsidó testvéreinket is. Akárcsak számos muzulmán, közülük is sokan az ország elhagyása mellett döntöttek, s máshol vélték megtalálni jövőjüket.”

Grandiózus zsinagóga

A zsidóság tuniszi központja az Avenue de Paris-n található nagy zsinagóga. A tehetősebb polgárok a középkori, festői, de az egészséges életre alkalmatlan Harából már a 20. század első felében a modern negyedbe költöztek, s a hitközség egy új, korszerű imaház építésére is vállalkozott. Az épületet 1938-ban adták át, grandiózus méreteit tervezője, Victor Valensi az akkori közösség méreteihez szabta. Napjainkban csak esküvőkön, nagyobb ünnepeken telik meg, a hívők inkább a kis imatermet használják. A zsinagóga nem maradhatott meg a béke szigetének, az 1967-es hatnapos háború alatt egy merényletben károkat szenvedett. Az 1998. évi felújítás során nyerte vissza egykori fényét. A templommal szemben kóser mészárszék, nem messze tőle iskola működik, a tanulók száma száz körül van. A Tunisz melletti szép üdülőhelyen, La Goulettben található a zsidó öregek otthona. Az intézmény 50 férőhelyes, jelenleg 35 idős személy lakhelye. Az ápolószemélyzet tunéziai, szeretettel és hozzáértéssel gondozzák az időseket. Amikor az igazgatónak feltettük a provokatív kérdést: hogy tudja feldolgozni a személyzet az ismétlődő izraeli–palesztin konfliktusokat, a válasz lakonikus volt: „a gondos ápolás megmarad, a mosoly viszont sokáig eltűnik az arcokról.”

Le Kef, az elhagyott város

Le Kef, a nyugati határvidék fővárosa a római kor óta fontos szerepet játszott az ország történelmében. A fontos kereskedelmi út mentén fekvő, jól védett város hajdan népes zsidó közösség otthona volt. Legtöbbjük ősei berberek voltak, akik még az arab hódítás előtt vették fel a zsidó hitet. A háború után 357 lelket számlált a hitközség. Az elvándorlás e közösséget is érzékenyen érintette. Az imaház is gazda híján félig romba dőlt, a város később felújíttatta ugyan, ma már hívek hiányában csupán múzeum. Az utolsó elvándorló, Madame Kouka 1984-ben adta át kulcsát a Nemzeti Örökség Intézetének.

Dzserba, az afrikai éden

Dzserba szép szeglete a világnak, ideális fekvése, termékeny kertjei vonzották a birtokolni vágyókat. Földjén vandálok, bizánciak, szicíliai normannok, spanyolok, törökök váltották egymást. Különösen fényes karriert futott be a hírhedt kalózvezér, Dragut, aki törököktől támogatva sikeresen szállt szembe a spanyol ármádiával is. A dzserbai zsidóságról az első írásos emléket a kairói genizahban találták: az irat szerint a 12.  században a dzserbai zsidók élénk kereskedelmi kapcsolatban álltak egyiptomi hittestvéreikkel. Mára a két településen, Hara Kebirában és Hara Sghirában mintegy ezerkétszáz zsidó lakos él, intézményeik jól működnek, nagy gondot fordítanak az ifjúság nevelésére. Hara Sghira nevezetessége a híres zsinagóga, a Ghriba, aminek jelentése csodálatos, fensőséges, de mint több arab szónak, ennek is számos más értelme is van: idegen, magányos, kirekesztett.  Története is a legendák világába nyúlik vissza. Az emlékezet egy asszonyról szól, aki Jeruzsálemből érkezett ide gyalog, s megpihent Dzserbán. Egyedül volt, és alamizsnából élt. Amikor a kunyhója porig égett, meghalt a tűzben, de teste sértetlen maradt.

A templomot a zsidóság szent helynek tekinti, a hívek évszázadok óta felkeresik. A zarándoklatnak volt egy praktikus oka is, az ismerkedés, a fiatalok összeházasítása. A zsinagóga mai formáját a 19. században nyerte el, 1920-ban renoválták. A zarándokhely fenntartására egy praktikus szokás alakult ki, a licit. A vendégek emléktárgyakra ígérhetnek rá, a befolyt pénzzel a hitközséget támogatják. A tömeg önfeledten ünnepel együtt, körülviszik a két falun a zsidóság legrégebbinek tartott tóratekercsét. Nagyon sok a fiatal, akiknek már nincsenek ugyan emlékei az ősi földről, de kötelességüknek tartják felkeresni a Ghribát.
Tunéziában egy ősi közösség tagjai emlékeiket őrzik, és  jövőjük nagymértékben függ a világpolitika rezdüléseitől. Elégedettek a sorsukkal, de a jövőről ritkán szólnak.  A pészahot követő 33. napon viszont eltűnik homlokukról a felhő, találkoznak távolba szakadt barátaikkal, szeretteikkel. A hitet a civilizált országokban magánügynek tekintik – ők ezt másként érzik, erre tanítja őket múltjuk, nehezen megélt hétköznapjaik s a mitikus sorstárs, kiről csak úgy szólnak: a Csodálatos Idegen.

A tunéziai zsidóság életéről Csermák Zoltán és munkatársai filmet is készítettek, amit a budapesti Zsidó Nyári Fesztiválon, augusztus 31-én mutatnak be.