Virtuális Gulag-múzeum

Az elmúlt három évben készült felvételeken olyan – jelenleg 75 és 94 év közötti – kelet-európaiak visszaemlékezései hallhatók, akiket szinte gyermekként deportáltak 1940 és 1949 között szibériai falvakba és Kazahsztánba. A portálon az interjúk eredeti nyelven hallhatók, de készült hozzájuk francia, angol és orosz fordítás.

A 15 kelet-európai országot felölelő kutatásban 13 európai egyetemi kutató vett részt, köztük a Párizsban és Brüsszelben oktató magyar származású antropológus, Anne-Marie Losonczy, aki egyebek mellett az oldalon hallható magyar deportálttal, Hartmann Klárával készített beszélgetést 2009-ben. A Miskolcon született Hartmann Klárát 1945. januárban tartóztatta le a Vörös Hadsereg. Az akkor 14 éves lányt csendőrtiszt nagybátyja nevelte fel, aki a szovjetek érkezésekor elmenekült a városból, magára hagyva unokahúgát. Hartmannt több száz magyarral együtt szállították el a Szovjetunióba, majd közel egy éven át kínzások közepette hallgatták ki egy kijevi börtönben.

A németeknek való kémkedés vádjával tíz év kényszermunkára ítélték. Először egy szibériai táborba került egyedüli magyarként, ahol szovjet köztörvényes elítéltek között tartották fogva, majd 1949-ben átszállították Kazahsztánba, ahol már politikai foglyokkal raboskodott együtt, s igazi szolidaritást tapasztalt az elsősorban ukránokból álló brigádban. Sztálin halála után, 1953 nyarán szabadult, és hazafele, Kijevben ismerte meg későbbi első férjét, aki egy szintén fogságból hazaindult fiatal magyar földműves volt.

A Gulagot a magány történetének nevezi a riportban, amelyet keserű iskolaként élt meg.
A kutatást vezető Alain Blum arra hívta fel a figyelmet, hogy a nagyon személyes történetek a szovjet deportálásokat gyerekszemmel láttatják. A felvételeken olyan emberek mesélnek, akik már a Gulag után, annak tapasztalatait felhasználva élték meg felnőtt életüket vagy a Szovjetunióban maradva, vagy visszatérve hazájukba. A francia történész szerint a projekt alapvető célja az volt: egy-egy személyes történeten keresztül mutassa be, hogy a Gulag kegyetlenségének megtapasztalása miként járult hozzá egy-egy életúthoz.

A francia történész szerint a szovjet deportálásoknak európai része kevéssé ismert. A mintegy egymillió kelet-európait három nagy hullámban szállították a Szovjetunióba: 1940–41-ben a balti országok és Ukrajna egy részének elitjét vitték el, értelmiségieket és olyan embereket, akik társadalmi helyzetükből fakadóan számítottak ellenségnek. 1944-től a kollaboránsoknak tekintett személyeken volt a sor, míg 1949-től ugyanezen országokból, de akkor már nagyobb számban Romániából, Csehszlovákiából, Lengyelországból és Magyarországról a rendszer ellenségeit, a nacionalistaként megbélyegzetteket és az őket gyakran támogató parasztokat vitték el azért, hogy a nemzeti ellenállásokat megtörjék.

A felvételeken beszélők történeteit nem nemzeti, hanem a deportáláshoz kapcsolódó tematikai szempontok (éhség, munka, erdő, gyerekkor, megtorlás, szovjetté válás) alapján csoportosították a kutatók. A történeteket korabeli fotókkal és életrajzokkal is illusztrálták. Ezenkívül a szovjet deportálások kronológiáját és földrajzi határait térképeken keresztül részletesen megismerhetik az oldal látogatói. Ezekhez egyik forrásként a Terror Háza Múzeumot is feltünteti a francia portál.