AC/DC: leágyúztak mindenkit Budapesten

Nincs abban semmi szokatlan, ha nem sokkal farsang után egy világvárosban brit kisdiáknak öltözött fiúcskát látunk. Ám ha az, akinek a kezébe csimpaszkodik, szintén büszkén visel fekete cipőt, fehér térdzoknit, sötét térdnadrágot és mókás simléderes sapkát, már csak egyet jelenthet: megérkezett az AC/DC.

Bábel az Arénában

Sokak számára meglepő lehetett, hogy az ausztrál rockbanda hétfő esti budapesti koncertjére novemberben egy nap alatt elfogytak a jegyek. Enynyire érdekli még az embereket egy négyakkordos, monotonnak ható gitárzenét játszó, 36 éves csapat? Hiszen az igazi szupersztárok, Robbie Williams, a Depeche Mode vagy éppen Beyoncé  fellépése miatt sem alakult ki közelharc a budapesti jegyirodáknál. A Papp László Arénában azonban hamar kiderült, korántsem a magyar rockerek heppje az AC/DC iránti rajongás. Már órákkal a koncert előtt közép-európai Bábellé alakult a csarnok és környéke: szlovén, német, román, szlovák, horvát, szerb, cseh beszéd keveredett a magyarral – amúgy az AC/DC szó minden nyelven ugyanúgy hangzik.

Az is hamar kiderült, hogy a jó pénzért árult, fejpántként hordható, vörösen villogó ördögszarvacskák korántsem giccstartozékok – ha tizenötezer emberből a negyede hordja őket, vészjóslóan izgalmas hangulat uralkodik el a sötét nézőtéren. De Brian Johnson egyszerre alpári és transzcendes rekedtsége mindent fölülmúlt: már az első számtól kezdve. A csapat a legutóbbi album, a Black Ice legnagyobb slágerével nyitott, és a tempós Rock ’N’ Roll Train (vagyis rock ’n’ roll vonat) akkordjai alatt a színpad mögé berobbant egy óriási gőzmozdony is.

Igaz, ez más országokban minden bizonnyal frenetikusabb hatást váltott ki, mint az LGT-n felnőtt magyar közönség körében. Az AC/DC zenéje azonban Budapesten is „ütött”: a tökéletes hangosítás és fényhatások mesteri hangszerjátékkal párosultak. Ráadásul a repertoár is átfogta az AC/DC teljes történetét. A második dalt, a Hell Ain’t a Bad Place to Be című számot még az 1980-ban elhunyt Bon Scott énekelte először, majd következett a csapat legendáját megalapozó nóta: a Back in Black. Az azonos című albumot már a Bon Scott halála után érkezett Brian Johnsonnal vették fel, és a lemez tökéletes visszatérés volt. Közel harminc év alatt 45 millió darabban kelt el, minden idők legnépszerűbb rockalbumává válva.

Hipnotikus szuperszóló

Érezhető volt, hogy a csapat tagjai is élvezik a koncertet, és emiatt a számos, „kötelező” show-elem sem tűnt mesterkéltnek, hanem inkább egy jó buli hangulatfokozó kellékének. Az amúgy egyszerű, T alakú színpadon örökösen mozgó Brian Johnson sűrűn pacsizott a rajongókkal, és a zenekar másik emblematikus figurája, Angus Young is megeresztett néhány sasszét – ahogyan csak ő tudja. Majd még inkább belelendült a mókába, amikor a The Jack lassúbb akkordjaira vetkőzőszámba kezdett.

Sorra dobta el ingét, nyakkendőjét, zakóját, csak a térdnadrág maradt, az alatta felvillanó AC/DC-alsógatyával. A következő dal, a Hells Bells, már Johnson magánszámát hozta: a színpad fölé leeresztett óriási harang kötelén csimpaszkodva késztette ujjongásra a koncert felére már fáradhatatlanul tomboló közönséget. A dalok közötti apró szünetek kicsit megakasztották a csápolás folyamatosságát, de pimasz pajzánságból továbbra sem volt hiány: a Whole Lotta Rosie című szám alatt egy hiányosan öltözött szőke hölgy gigantikus gumibábuja lovagolta meg a gőzmozdonyt.

Ám Angus Young nem akarhatta, hogy netán csak sztriptíztáncosként emlékezzenek rá. A koncert hivatalosan utolsó dalának számító Let There Be Rock végén tízperces szuperszólóba kezdett, ami úgy szólt, hogy az embernek még az 53 éves gitáros akrobatikus mozgásán sem volt ideje ámuldoznia: a zene szinte a hipnózisba sodorta, vitte magával a közönséget. Amely ezt követően természetesen torokszakadtából követelte vissza az együttest, a banda pedig a legvégére hagyta két indulóját.

A Highway to Hell után a For Those About to Rock (We Salute You) következett, ami már nem is élő zene, hanem érthető erőfitogtatás volt. Az alapritmust a zenekar mögül kikandikáló hat ágyú dörgése adta meg, jelezve: lehet finynyáskodni a zene átható egyszerűsége miatt, de ebben rejlik az AC/DC nagyszerűsége.