Választások után: baloldal és jobboldal Magyarországon (1.)

A nyelvhasználat, sőt első pillantásra a politikai intézmények – alkotmány, parlament, kormányzat, politikai pártok – hasonlósága ellenére minőségi különbségek vannak a posztkommunista államok és Európa azon része között, mely nem szenvedte el a kommunista pártok 45 éves egyeduralmát. E különbségek részben a kommunizmus idején elsajátított észjárásból származnak, részben abból a módból, ahogyan a kommunizmusból való átmenet megvalósult, részben pedig a politikai szereplők ezt követő viselkedéséből eredeztethetők. Ezek a folyamatok továbbra is meghatározó tényezők a politikai rendszer magyarázatában. Ezeknek az államoknak működő demokráciákként való elfogadása az EU részéről semmit sem változtat az itt vázolt modellen.
A magyar helyzet sajátosságai megvilágíthatók olymódon is, hogy Magyarországot öszszehasonlítjuk más volt kommunista államokkal, és így magyarázzuk meg, hogy a folyamatok miért haladnak egyik irányban az egyik államban és más irányban a másikban. A hangsúly itt az érintett szereplők döntésein van, valamint cselekvésük szándéktalan és szándékolatlan következményein.

Baloldal-jobboldal:
egy mély törésvonal
Ha a fentiek alapján tanulmányozzuk Magyarországot, a jól értesült megfigyelő számára nem önmagában a baloldal és jobboldal szétválása lesz szembetűnő, hanem ennek a megosztásnak a mélysége és intenzitása. Nem szokványos baloldalról és jobboldalról van szó, hanem két kibékíthetetlen világlátásról, két erkölcsi rendről, a jóról és rosszról alkotott kétféle elképzelésről, melyek „bal” és „jobb” megjelölést használnak. A választóvonal hihetetlenül mély. Családokat szakít szét, barátságokat tesz tönkre, és szinte nincs is nyelv, melyet mindkét oldal használna; Budapesten például addig fajult a dolog, hogy vannak beazonosítható baloldali és jobboldali vendéglők. Nem túlzás azt mondani, hogy ez egy „hideg polgárháború”.
A megosztottság gyökerei részben a kommunizmus előtti múltban keresendők, a II. világháború megoldatlan kérdéseiben és a magyar társadalomnak a holokausztban játszott szerepében. Ehhez járul még 1956 elbukott forradalma, a rá következő rendszerrel kötött megegyezés, a Kádár-rendszer nyertesei és vesztesei és legutóbb az új rendszerbe való átmenet 1989-ben. Ez utóbbi különösen zökkenőmentes volt; a megegyezés alapvetően az volt, hogy nem lesz elszámolás a múlttal, és ez magában foglalta, hogy fátyol borul a kommunisták által elkövetett emberiségellenes bűntettekre; az uralkodó kommunisták megtarthatták pártvagyonukat, hálózataikat és szervezeteiket csakúgy, mint a kezdeti évek féllegális privatizációja során sietősen gyűjtött vagyonukat. Volt egy hallgatólagos feltételezés, hogy ennek a nagyvonalú egyezségnek fejében a volt kommunisták kivülmaradnak a hatalomból, és hagyják fejlődni a demokráciát a nyugati modell szerint. Hamis elvárás volt ez, és Magyar Szocialista Pártként újjászerveződve a volt kommunisták az 1994-es választásokon visszatértek a kormányra.
Összehasonlításképpen: Észtországban a kommunista párt elveszítette minden vagyonát és szervezeti kapcsolatait, az eredmény pedig az, hogy az észt politikai színtér nagyon különbözik a magyartól, hiszen a hatalomátmentés sokkal kisebb mértékű. Lengyelország, Szlovénia és Litvánia közelebb áll a magyar mintához, miközben a Cseh Köztársaság a bársonyos forradalomnak köszönhetően határozottabban szakított a múlttal.
A magyar szocialisták megváltoztathatták a márkajelzést, de nem változott gondolkodásmódjuk, mindenekelőtt a hatalomról vallott felfogásuk – mely szerint a hatalmat monopolisztikusan kell gyakorolni, önkorlátozás és erkölcsi gátlások nélkül. Miért és hogyan is változott volna ez meg öt év alatt? Ahhoz, hogy egy ilyen változásra sor kerüljön, az 1989-es sima átmenetnél valami sokkal radikálisabbnak és váratlanabbnak, egy mindenre kiterjedő váltásnak kellett volna történnie. Ennek a cezúrának a hiányában a magyar politikai rendszer nem volt, és ma sem egy egyenletes terep. A baloldal előnyökre tett szert a jobboldallal szemben, és annyira kizsákmányolja ez utóbbit, amenynyire csak képes. Az eredmény nemcsak a kivételesen mély politikai megosztottság, hanem a demokratikus gyakorlatban fellelhető komoly hiányosságok, amennyiben a hatalom folyamatos kritikája soha nem érvényesül, mivel ezt a bírálatot mindkét oldal ideologikusnak és illegitimnek tekinti.
A magyar jobboldalnak sokkal nehezebb dolga volt, mint a baloldalnak, amennyiben a semmiből kellett újra meghatároznia magát. Mi volt a múltbeli viszonyítási pont, ha valaki 1989-ben konzervatív volt? A kommunista múlt nyilvánvalóan nem lehetett, mivel ezt a baloldal tekintette magáénak. A kommunizmus előtti múlt használhatatlan volt – az 1930-as évek neofeudális állapotai néhány nosztalgiázót leszámítva senki számára nem voltak vonzóak.
Magától értetődő válasz nem volt, és a konzervatívvá válást tovább nehezítette az újonnan megválasztott politikusok tapasztalatlansága. A veszély a jobboldal számára abban rejlett és rejlik, hogy ha nincs olyan hagyomány, melyhez igazodhat, a szélsőséges nacionalizmus zsákmányává válik, és ez olyasmi, amire a baloldal hőn áhítozik azért, hogy alátámassza igényét a demokratikus normák egyedüli birtokosa címére. Valójában a jobboldal eme meghódítása a baloldal és nyugati partnerei legnagyobb erőfeszítései ellenére sem történt meg.

Az önmeghatározás nehézségei
Általában mindkét oldalnak megvannak a tervei és stratégiai céljai, és mindkét oldal használja az egyezményes megjelölést. Saját önmeghatározásuk emiatt csak részben érvényes. Alapvetően mindkét oldal illegitimnek vagy jobb esetben hiányos legitimitással rendelkezőnek tekinti a másikat, és mint ellenséges erőhöz viszonyul hozzá, semmint az ellenzék vagy a kormányzat valódi képviselőjéhez. A baloldal kripto-fasisztának, sovinisztának és antiszemitának tekinti a jobboldalt, számára az egész jobboldal a szélsőjobbal azonos, és a baloldal világlátásában mindez cáfolhatatlan véleményként honosodott meg. A jobboldal olyan csoportosulásnak tekinti a baloldalt, mely csak saját, a kommunista múltból átmentett szűk érdekeivel van elfoglalva, figyelmen kívül hagyja a magyar állam és társadalom érdekeit, nincs valódi elképzelése arról, hogy mit jelent magyarnak lenni, mivel a globalizáció idegen, gyarmatosító ügynöke. Egyik oldal sem veszi figyelembe a másik címkézéseit.
Ez olyan összefüggésrendszer, melyben megnő a személyiségek szerepe. Személyiségénél fogva Orbán Viktor kétségkívül központi szereplő. Mind a baloldalt, mind a jobboldalt elbűvöli és lenyűgözi. Kétségkívül rendelkezik karizmával és azzal a stratégiai látásmóddal, hogy melyek, illetve melyeknek kellene lenniük a magyar társadalom érdekeinek. Vázlatosan összefoglalva arra törekszik, hogy újraalkossa a magyar modernitást, mely megszakadt az 1918-as összeomlással. Nehéz eltúlozni azt a traumát, melyet ez az esemény okozott, és amely végighajszolta Magyarországot a 20. századon. Orbán stratégiájának középpontjában az állt, hogy összekapcsolja a magyar konzervativizmust a magyar modernitással, és ezáltal Magyarország visszanyerje önbizalmát Európában. A stratégia emellett a nemzetet érdekközösségként és szolidáris közösségként ismerte el, melynek tagjai bizonyos mértékű kölcsönös támogatással tartoznak egymásnak.
Orbán kiváló szónok, aki képes arra, hogy egészen nagy tömegnek is lekösse a figyelmét – egymillió emberhez beszélni nem könnyű feladat. Nem lehet őt figyelmen kívül hagyni. Modern demokratikus körülmények között azonban a karizmával gondok vannak, hiszen miközben egyeseket rabul ejt, másokat taszít. Orbán kétségkívül megosztó személyiség. A politikailag aktív választópolgárok nagyjából kétötöde feltétlenül lojális hozzá, egy másik kétötöd pedig zsigeri ellenszenvet táplál iránta. A baloldal valami olyasmit lát benne, ami közel áll a testet öltött ördöghöz, és szakadatlanul démonizálja.
Ha Orbán valódi karizmával rendelkezik, Gyurcsány Ferencnek – az áprilisban újraválasztott miniszterelnöknek – jó a fellépése, van benne valami vonzerő, anélkül tud dinamikus lenni, hogy bárkit fenyegetne. Igazolta a baloldal által belé vetett hitet, hogy olyan ember, aki képes sikeresen kiállni Orbán ellen. A jobboldal számára viszont ellenszenves, mivel mézesmázos, tisztességtelen (Gyurcsány milliárdos, aki vagyonára a korai 90-es évek szürke privatizációja során tett szert), és miniszterelnöknek alkalmatlan.
Folytatása a jövő heti Szempontban.
(A szerző politológusprofesszor, a Fidesz európai parlamenti képviselője) Schöpflin György