Krisztakék

De inkább leharapta volna a nyelvét, mintsem párba állítsa az adriai szigettel, amely akár versenyképesen elbűvölő látványnak is számíthatott volna, csak hát azzal verte meg a sors, hogy az egykori jugoszláv diktátor, Tito kedvenc pihenőhelye volt. A hullámok azonban ugyanilyen valószínűtlen kékséggel nyaldosták a homokos partot, a vonzás, a csábítás pedig határtalan: elmerülni benne, ebben a földön kívüli világban, amelynek láttán az emberben egy csapásra megszűnik minden félelem, szűkölve vonulnak vissza a gyakorlatias gondolatok, csak egy marad: menni a kékség után, bármerre is vezet. Erősen markolta a fedélzeti korlátot, szárazföldi, tengert szökőévben egyszer látó ember amúgy is óvatos, amikor cseppet sem szilárd talaj kerül hirtelen a lába alá. Hallgatta a világnyelveket imponáló lazasággal váltogató idegenvezető mesélését, agya áteresztő csatornái azonban legfeljebb fele kapacitással álltak az információzuhatag rendelkezésére. Érzékszervei habzsolták a látványt, az illatokat, a súlyos napzuhatagot, a messzi haragoszöldet, a homok közeli sárgáját. Mindenekelőtt azonban a kéket, amelyre hasztalan keresett hasonlatot, nevet.
Aztán másik kép ugrott be: már-már hollywoodi környezet, kék vizű medence, körbe-körbe telepített cserepes pálmák, suhanó pincérek. A vízben elkényeztetett emberek, akiknek nem volt más feladatuk, mint a medence egyik végétől a másikig inni magukat, mint Jankó, a vízi huszár. A két végen már várta őket a frakkos pincér, tálcáján színes koktél, gyöngyöző pezsgő, hidegen párolgó sör. A parton egymásba nőtt lacikonyhák kínálták a görög konyha minden ínyencségét, a szuflákitól a kékes tintahalkarikákig. És alul-felül minden kék, a toronyból ugró playboyok és alkalmi hősök nyomán felcsapó víz tajtékja, az ég Vugliameni fölött, a kékesen izzó hatalmas képernyő, amelyen a közelben zajló sportesemény részleteit lehetett nyomon követni már-már háremi kényeztetés közepette.
És még mindig nem volt megállás. Iszmajlia következett, a sivatag közepéből Rejtő Jenő-i módon kiemelkedő luxusszálló kék sziluettje, a világoskék fátyolba burkolózó Ella Fitzgerald-i termetű dizőz, hangja még sokáig ott keringett a Szuezi-csatorna fölött, összekeveredve a különböző felségjelzések alatt arra csordogáló hajókról felröppenő harmonikaakkordokkal. Az azonosíthatatlan kékségű éjszakai égbolt alatt pedig egyszer csak felcsendült, hogy Erdély kővel van kerítve, a hatodik emelet teraszáról semmi egyéb nem látszott, mint egy kínos lassúsággal vánszorgó görög zászló, alóla szivárgott az akkor és ott szívszaggatóan szóló dal, versenyre kelve a közeli nyomorvárosban már a hangját próbálgató hajnali müezzinnel. Körös-körül pedig mindenfele sivatag, szorító sárga tenger, amelyből csak a mennybolt kékje felé ígérkezik menekvés.
Aztán egyszer csak újraeszmélt, megrázta magát, szinte szégyenkezve kergette el Brac, Athén, vagy Szuez emlékét. Ez a kék más volt, soha nem látott, semmihez nem hasonlítható, megismételhetetlen. Mint egy áttáncolt éjszaka, amelynek képei bizsergető valószínűtlenséggel kergetik egymást, a hihető elemeket lebirkózzák a meseszerű villanások, kalandozó kezek és egymással kacérkodó csípők kavalkádja, amiből észrevétlenül rege kerekedik. És már semmi sem biztos, csak az a megfogalmazhatatlan kék.
Bátortalan reménykedéssel ízlelgette: krisztakék.