HIRDETÉS

 

India, a hihetetlen látványok otthona – egyhetes bolyongás a dél-ázsiai félsziget kulturális és emberdzsungelében

Kiss Judit 2018. február 24., 13:04

Kaotikus közlekedés, a Tádzs Mahal miatt világhírű Agra, Kőrösi Csoma Sándor nyughelye, tibeti menekültek tábora, erotikus szobrokkal díszített khadzsuráhói templomok, a 8586 méteres Kancsendzönga ritkán megpillantható, napsütötte csúcsa – többek közt ez látható a hihetetlenül látványos és változatos kultúrájú szubkontinens, India északi részén.

HIRDETÉS

Delhiben is lépten-nyomon találkozhat mászkáló majmokkal az ember Fotó: Kiss Judit

Meghökkentő, hihetetlenül színes, olykor taszító, de gyönyörű – ez lehet a benyomása az első ízben Indiába látogató európainak, akinek megadatik a lehetőség, hogy bár röpke időre, de ismerkedni kezdjen a Föld hetedik legnagyobb és második legnépesebb országával. Meglehetősen nehéz kiválasztani, mit soroljon fel az ember a rengeteg tényező közül, ami miatt lenyűgözőnek tűnik a rövid idő alatt, sebtében meglátogatott négy-öt helyszín.

Merthogy ez az utazás éppolyan sokarcú és színes volt, mint maguk a meglátogatott helyek: a majdnem másfél milliárd ember és – ahogy mondják – háromszázmillió istenség lakta szubkontinens antropológiai, spirituális, kulturális, gasztronómiai értelemben is lépten-nyomon újdonságokat kínál, és kíváncsivá tesz.

Az ember azzal az érzéssel tér vissza megszokott környezetébe: egy bő hétnyi indiai bolyongás arra elég, hogy az elképesztően változatos kultúrájú és látványvilágú ország kínálta élményeknek mindössze a felszínét érintse.

Kábel- és emberdzsungel Delhiben, zűrzavar és állandó dudaszó az utcákon Fotó: Kiss Judit

Kaotikus emberdzsungel

Amikor az európai ember első ízben érkezik Indiába – legyen az a böhöm nagy delhi repülőtér előtti városrész vagy bármilyen más városi helyszín –, az első, ami mellbe vágja, az a jellegzetesen indiai szag.

Az emberi, állati testek, fűszerek, rothadó szemét, élelmiszer, ürülék kipárolgásának, a sűrű szmog és kipufogógáz leheletének egyvelege a februári 20 fokban is élesen érezhető, nyáron, negyven fokban pedig valószínűleg még határozottabban. Ezzel a szaggal fokozatosan megtanulunk együtt élni, pár nap múlva már fel sem tűnik,

hogy mindenütt belengi a forgalmas utcákat.

És ha lélekben felkészülünk arra, hogy korántsem München-sterilségű, tisztaságú, higiéniájú városokba érkezünk, akkor a jellegzetes szag is elválaszthatatlan, de megszokható velejárójává válik a benyomásoknak. Éppúgy, mint a kaotikus utcakép, az áttekinthetetlennek tűnő labirintus, amiben hajszálpontosan eligazodnak a helyiek, és valószínűleg csak a nyugati civilizáció gyermeke számára tűnik elképesztő összevisszaságnak. Merthogy Delhiben, Agrában, Khadzsuráhóban, Váránasziban (Benáresz) – és Dardzsilingben is, bár az előbbiekhez hasonlítva más atmoszférájú város – ugyanaz a fajta élénk nyüzsgés és zűrzavar fogadja az embert.

Ugyancsak nehéz lenne kiválasztani a meghibásodott telefonkábelt ebből a delhi huzalhálózatból Fotó: Kiss Judit

A mindenható relativitás jegyében joggal vagyunk elégedettek: az az érzésünk, hogy még a sokat kárhoztatott romániai közlekedés is összehasonlíthatatlanul nyugodtabb, tervezettebb, kiegyensúlyozottabb és megbízhatóbb az indiainál.

A világ „legtörténőbb” városa a Gangesz partján

Bár filmekből sokak számára ismerősek a kaotikus indiai utcaképek, merőben más, ha az embert ott sodorja a tömeg a Gangesz folyó bal partján fekvő másfél milliós Váránasziban, a hinduizmus hét szent városának egyikében, amely az i. e. 2. évezredtől vallási központ. A széles utcán a szélrózsa minden irányába egyszerre hömpölyög a gyalogosokból, riksákból, motorbiciklikből, autókból, teherhordókból, kutyákból, és persze nem utolsósorban a szent állatnak tartott tehenekből összeadódó tömeg.

Nincsenek közelkedési sávok, irányok, parkolók, mindenki tart valamerre, vagy rostokol valahol, egymással szembe, jobbról, balról, átlósan halad; az az ember érzése: csoda, hogy nem történik minden percben baleset. Márpedig úgy tűnik, nem történik.

Mint a titokzatos rendszer szerint működő hangyabolyban, mindenki megtalálja a járható utat annak ellenére, hogy irdatlan káosz uralkodik a szemetes utcákon.

A hinduk a nap minden órájában gyakorolják vallásukat, pár méterenként lehet kis szentélyeket látni az utcán Fotó: Kiss Judit

A tömeg nagy része estefelé a Gangesz folyó partjára tart: a hindu vallás legfontosabb zarándokhelyén ilyenkor tartják a folyóbúcsúztató szertartást (aarti), amelyen rendszeresen több ezer ember vesz részt – helyiek és turisták egyaránt. Mint köztudott, a hívők rituális fürdésre merülnek meg a szent (és valószínűleg erősen szennyezett) folyó vizében, ahol halottaikat is megmosdatják, mielőtt a parton kiépített ghátokon elégetnék őket, és hamvaikat a vízbe szórnák.

Az esti szertartásra menet talán még leírhatatlanabb az emberdzsungel, erősebb az India-szag, nagyobb a zsúfoltság, több a koldus, mint a nap többi részében Váránaszi utcáin.

A látványos, fáklyafénnyel és erős hangjátékkal kísért show magával ragadó, a sötétségbe borult folyón rengeteg csónak ringatózik, és kis kosárkákban virággal feldíszített gyertyákat bocsájtanak a folyó vizére a halottak emlékére – millió apró lángocska fénye tükröződik a vízben.

A Gangeszt egyébként nappal is érdemes meglátogatni, akárcsak Váránaszi zegzugos utcáit: a szinte minden négyzetméteren szemetes, piszkos környezet visszataszító elemei dacára is magával ragadó. Amint az Európában sok időt töltött idős váránaszi selyemkelmegyáros fogalmazott műhelyében tett látogatásunkkor: Benáresz a világon a „legtörténőbb” város. Kissé helytelen, de érzékletes angolsággal úgy mondta: „the most happening town in the world”, majd hozzátette, az unalmas Németországban például tizenöt napig kell várni arra, hogy fele annyi dolog történjen, mint a Gangesz-parti városban egyetlen este alatt.

Óriási halmokban árulják a hindu szentélyekre szánt, száruktól gondosan megfosztott virágokat Delhi utcáin Fotó: Kiss Judit

És amikor az ember a hinduk szent városának utcáit rója, pontosan érzi: igaza lehet a váránaszi kereskedőnek. Szintén a megdöbbentő indiai dolgok sorába tartozik az a derű, amivel az ottaniak szemlélik a világot.

A szerfölött kusza és zsúfolt közlekedésben senki nem dudál vagy kiabál dühösen, türelmetlenül a másikra, a duda nem agresszíven, hanem figyelmeztetésképpen szól állandóan, hogy óva intse a járókelőket és járműveket. A kedvesség természetesen sokszor kimondottan a gazdagnak gondolt fehéreknek szól, mindazonáltal az embernek az az érzése: a sokszor leírhatatlannak tűnő nyomor és szegénység ellenére valamiképpen kiegyensúlyozottabbaknak és sorsukkal elégedettebbeknek tűnnek az indiaiak, mint a neurotikus kelet-európaiak. Ez volt, amiről határozottan éreztük: jó lenne, ha a kelet-európai ember bár kicsit megtanulhatná.

A szexualitás mint szentség

A másfél milliós Agrában, amelyet India egyik legismertebb jelképe, a lélegzetelállítóan gyönyörű Tádzs Mahal épületegyüttes tesz világhírűvé, ugyanaz a zsúfoltság és nyomor érzékelhető, mint az általunk meglátogatott többi indiai helyszínen. A Jamuna folyó partján található, a világörökség részévé tett mauzóleumot a fehérmárvány síremlékkel Sáh Dzsahán mogul sah 15 éven át építettette 1631-ben, gyermekszülésben elhunyt szeretett felesége, Mumtáz Mahal emlékére.

India leglátogatottabb turistalátványossága és talán legnépszerűbb jelképe – amelyet évente több millió látogató keres fel – olyan mértékű harmóniát, monumentalitást és szépséget sugároz, hogy óhatatlanul lenyűgözi az odalátogatót.

Hiába ismerős fényképekről, amikor az ember szemtől szembe találja magát az impozáns, kecses fehér márványépülettel és az azt környező gyönyörű kerttel, igaznak érzi a Nobel-díjas Rabindranáth Tagore sorát, aki azt írta a Tádzs Mahalról: „egy könnycsepp az örökkévalóság arcán”.

Ugyanez a bámulattal vegyes csodálkozás hatja át az embert, ha az Agrától mintegy 450 kilométerre található Khadzsuráhó épített örökségét csodálja. A 950–1050 között épült kisváros volt a hindu Csandela királyok fővárosa, akik a 10. és 12. század között uralták Indiának ezt a vidékét. A mintegy 85 hindu és dzsainista templomból mára csak pár maradt fenn látogatható formában, az épületek 1986-tól a kulturális világörökség részét képezik.

Gyakori a biciklis riksa, a láthatóan szerény körülmények között élő riksások jó pár kilométernyi távot 10-15 lejnyi rupiárért tesznek meg a klienssel Fotó: Kiss Judit

A nyugati civilizáció épített örökségéhez szokott európai ember számára elképesztően sajátos és különleges látványt kínálnak az erotikus témájú szobrokkal dekorált templomok, amelyek a kisvárost híres turistacélponttá tették.

A hindu templomépítészet gyönyörű példájaként magasodó épületekről angolul folyékonyan beszélő, szakavatott idegenvezetőnk elmondta, a mintegy ezeréves létesítményekről sokáig megfeledkezett a világ. Modern felfedezésük a 19. század közepére tehető, amikor az Indiát kíváncsisággal és uralni vágyással közelítő britek tudomást szereztek a dzsungel által elfedett romokról és épületekről, amelyek tudományos igényű feltárása és helyreállítása a 20. század húszas éveire tehető. A templomok talapzata oldalán szinte túlburjánzanak a díszítmények, domborművek, szobrok, több sávban láthatók szeretkező párok, szexuális pózok, a szalagfrízek ünnepségeket, felvonulásokat, vadászjeleneteket, isteneket és harcosokat és azok kísérőit ábrázolják.

Khadzsuráhó híre jórészt a rendkívül gazdag és változatos erotikus témájú szobroknak köszönhető, az alkotások szerepére nincsen egyértelmű magyarázat.

A mintegy ezeréves templomok külső falain látható, a szerelmi egyesülést nyíltan ábrázoló képregényszerű jeleneteket egyes nyugati művészettörténészek úgy értelmezik, mint a misztikus tantrizmus képi bemutatását, amely egyfajta ember-isten egyesülése képi megformálásának is tekinthető.

A keresztény kultúrkörtől legtöbbször távol eső gondolatot, miszerint a szexualitás szentségnek tekinthető, karnyújtásnyi távolságban testesíti meg Khadzsuráhó lélegzetelállító épületegyüttese.

A kígyóbűvölők potom pénzért megengedik a kíváncsi turistának, hogy kipróbálja, milyen a kígyó érintése Fotó: Kiss Judit

Négyórás várakozás a húszórás vonatútra

Indiában nemcsak az épített örökség és a városi közlekedés zűrzavara vált ki hüledezést az emberből. Viszolygással vegyes kalandvágy hatja át azt, aki vonattal akar eljutni például Váránasziból Dardzsilingbe. Mert természetesen az erdélyi magyarok számára az egész szubkontinensről Dardzsiling neve cseng a „legotthonosobban” az északkelet-indiai városban eltemetett háromszéki kutató, Kőrösi Csoma Sándor miatt.

Hogy a tibeti–angol szótár megalkotója, a magyarok őshazájának keresője pontosan milyen járművekkel, mennyi idő alatt és milyen útvonalon jutott el Dardzsilingbe, sokszor eszünkbe jutott a húszórás vonatozás alatt.

(Amint az is, hogy Csoma Sándor egyetlen zekében járt télen-nyáron, hogy szokja az indiai klímát, mi pedig vacogva töltöttük a 2-3 fokos éjszakákat a dardzsilingi szállodában, ahol – éppúgy, mint egész Idiában – nem szokás a szobákat fűteni.)

Bizonyos távolság megtételéről szólva az indiaiak nem kilométereket emlegetnek, hanem azt, hogy átlagosan mennyi időbe telik az út. A szubkontinens méreteihez képest csekélynek tekinthető a Váránaszi–Dardzsiling-távolság: kevesebb mint 800 kilométer, azonban a távot nehézkesen hidaltuk át.

India legnépszerűbb turistacélpontja Agra, ahol a gyönyörű Tádzs Mahal magasodik. Hajnalban kevesebb turista tolong a lélegzetelállítóan szép épület körül Fotó: Kiss Judit

Naiv, aki azt gondolja, hogy pontos programot lehet tervezni a vasúti menetrendhez igazodva, több mint négy órát kellett rostokolnunk a fekvő emberekkel telezsúfolt, patkányoktól sem mentes pályaudvar mellett, amíg végre begördült a szerelvény.

Az ütött-kopott, zsúfolt vonat számos bejelentetlen, a semmi közepén történő, félórás-negyvenperces megállót tartott, végül 20 óra elteltével érkezett meg a Dardzsiling közelében található Siliguriba. A vagonokban sűrűn egymás mellett emeletes ágyak, egymás fölött három fekhely, ahová a korántsem patyolattiszta ágynemű ellenére mégiscsak lehajtja fejét a fáradt utazó. A szerelvényben bokáig ér a szemét, akad közülünk, aki patkányt is lát a folyosón, 5 percenként érkeznek árusok, akik kétséges higiéniájú élelmet, teát, vizet, gyümölcsöt kínálnak potom pénzért. Siliguriban hagyományos ajándék sállal vártak, majd autóval szállítottak idegenvezetőink a szerfölött kanyargós hegyi utakon Dardzsilingbe.

Autonomista gurkák Dardzsilingben

Már nem is lepődünk meg azon, hogy az egymást érő éles kanyarokat nem jelzik táblák, a nálunk egysávos szélességűnek számító hegyi úton két sávban közlekednek az autók a néhol szédítő mélység fölött. A sofőrök nyugodtan, óriási hozzáértéssel vezetnek, minden egyes kanyar előtt dudálnak, ezzel jelezvén a szembejövőknek. Nyugat-Bengál állam 2134 méteres tengerszint fölötti magasságban található városában a hivatalos adatoktól eltérően összesen mintegy 300 ezren élnek – tájékoztat idegenvezetőnk, aki azt is elárulja, ő maga is a gurka nemzetséghez, az északkelet-indiai nepáliakhoz tartozik, mint sokan a környéken.

„Az a férfi, aki azt mondja, hogy nem fél a haláltól, az vagy hazudik, vagy gurka” – olvasható az angol nyelvű felirat egy dardzsilingi házfalon.

Idegenvezetőnk, Biss azt meséli, büszkén vállalják Nyugat-Bengáltól való függetlenségi törekvésüket a nepáli nemzetiségű klán tagjai: magától Indiától természetesen nem szeretnének elszakadni, de az északkeleti államon belül autonómiát szeretnének, amire egyelőre nem látnak reális esélyt. Anyanyelvükön szeretnének tanulni, saját közigazgatást akarnak, ezért Dardzsilingben és környékén több ízben tüntettek és lázadtak az utóbbi időben, nem egy megmozdulásuk halálos áldozatokat követelt. Röviden elmeséljük, hogy az erdélyi magyaroknak is léteznek hasonló törekvéseik, reakciójából érződik: valamiképpen rokon léleknek tekint bennünket.

A delhi Vörös Erőd 2007-ben UNESCO-védelem alá helyezett világörökségi helyszín, rengeteg majom ugrál a hatalmas falak körül Fotó: Kiss Judit

A „kegyelmes” Kancsendzönga

A város fölött magasodó Tiger Hill, vagyis Tigrisdomb az a hely, ahová hajnalban kell felkapaszkodni, hogy a felkelő nap sugarainak fényénél megpillanthassa az ember a Himalája lélegzetelállító, hófehér hegyeit. Azt reméljük, itt ráeshet pillantásunk a föld harmadik legmagasabb csúcsára, a 8586 méteres Kancsendzöngára is, ahol egyébként az Everest első magyar meghódítója, a 2013-ban elhunyt, csíkszeredai születésű Erőss Zsolt alussza örök álmát.

A csontig hatoló hajnali szélben rengetegen várják a napkeltét, a csodálattal vegyes tisztelet moraja zúg végig a bámulókon, amikor végre kibukkan a Himalája mögül a nap, megvilágítva az égig érőnek tűnő hegyeket.

A Kancsendzöngát ezen a hajnalon nem sikerült megpillantanunk, de a hegyóriás mégis kegyes volt hozzánk. Dardzsilingből való elutazásunkkor sofőrünk az egyik kanyarban hirtelen felkiáltott, ujjával kimutatott az ablakon: íme, a Hegy. Mint megértettük, nagyon ritkán mutatja meg magát a februári időszakban a város körül a csúcs, mi pedig szerencséseknek számítunk, hogy megpillanthatjuk. Csak álltunk, és szótlanul néztük sokáig: ott magasodott, olyan hatalmasan, hogy az embernek az volt az érzése: ez álom, ilyen magas hegy aligha létezhet a valóságban.

Az agrai Vörös Erődöt leginkább egy fallal körülvett palotavárosként lehet jellemezni. A nagymogulok éltek itt, akik az országot innen irányították Fotó: Kiss Judit

Tibeti menekültek táborában

Röpke dardzsilingi tartózkodásunkba sok mindent igyekeztünk beleszuszakolni. Ilyen volt a tibeti menekültek tábora, a Tenzing Norgaynek, az első sikeres Everest-expedíció világhírű nepáli serpájának és az összes Csomolungma-expedíciónak szentelt múzeum, a kihalófélben lévő vörös pandák megmentését felvállaló állatkert, az 1881 óta közlekedő himalájai kisvasút, a lelki békét, csendet és spirituális elmélyülést kínáló Ghoom buddhista kolostor. És végül, de tulajdonképpen elsősorban az angol temető, ahol a Csomakőrösről induló és 1842-ben maláriában elhunyt székelyföldi nyelvtudós, a tibetológia megalapítója nyugszik.

A tibeti menekültek 1959-ben alapított dardzsilingi központja nyitott tér, ahová bárki besétálhat, találkozhat az 1950-es, 60-as években odaérkezett idős generáció tagjaival.

Akadnak a központban persze második-harmadik generációs fiatalok is, közülük a legtöbben azonban megélhetést keresnek a környéken, így főként öregeket, gyerekeket és néhány anyát láttunk az egyszerű épületeket övező udvaron. Miután Kína kiterjesztette uralmát Tibetre, ahonnan a Dalai Lámának menekülnie kellett 1959-ben Indiába, több ezer tibeti keresett menedéket a környező országokban található városokban – így Dardzsilingbe is sokan érkeztek egy szál ruhában, minden vagyon nélkül. A központban mintegy hatszázan élnek, kézműveskedésből tartják fenn magukat: szövőszékek hosszú sora áll egy rendkívül egyszerű berendezésű műhelyépületben. Kis boltjukban hagyományosan készített textíliákat, imamalmokat, dísztárgyakat árusítanak – természetesen mi is vásároltunk tőlük. Kérdésünkre, mióta él a központban, az egyik idős eladó férfi azt válaszolja: 1959 óta, és már sohasem térhet vissza a hazájába. Nagyon fiatal volt, amikor Dardzsilingbe került.

„Ismételjék naponta annyiszor a buddhista mantrát, ahányszor csak tudják, minél többször. Az békét teremt és csak jót tesz a világnak” – mondja az idős menekült.

Kortársai, szelíd arcú, rendkívül egyszerű ruházatú idős emberek a messzeségbe révedő tekintettel üldögélnek az udvaron a szikrázó napsütésben.

Látkép az olykor döcögő, máskor robogó vonat ablakából Fotó: Kiss Judit

„Mister Sándor” síremléke

Kőrösi Csoma Sándor sírja meredek domboldal alján található. Úgy tűnik, az angolok temetőjébe régóta nem temetkezik senki: a környező sírokban szintén a 19. század közepén elhunyt britek alusszák örök álmukat, sokan közülük tizen, huszonévesen vesztették életüket. Látható, hogy a síremléket nemrég szépen felújították, a piros-fehér-zöld szalagok mennyiségéből arra következtethetünk, rengetegen keresik fel az emlékhelyet.

„I take care of Mister Sándor” (Én vigyázok Sándor úrra) – mondja a sírra mutatva Gyhanandra Chhetri, akinek családja immár negyedik generáció óta gondozza és felügyeli Kőrösi sírját.

A jámbornak, alázatosnak látszó, nagyon szerény körülmények közt élő gondnok hibátlanul, nagy tisztelettel, jó magyar kiejtéssel mondja ki Kőrösi nevét. Ütött-kopott iskolatáskában hozza magával a vendégkönyveket, amelyekbe az odalátogatók az elmúlt években beleírtak, valamint néhány Kőrösiről kiadott magyar nyelvű könyvet: látszik, mindeniket gondosan őrzi, becsben tartja, akárcsak azok fényképeit, akik elküldték neki postán a temetőben tett látogatásuk emlékét.

Khádzsurahó India egyik legnépszerűbb turistalátványossága, híres turistacélponttá erotikus témájú szobrokkal dekorált templomai tették Fotó: Kiss Judit

Megható a messzire szakadt háromszéki tudós sírjánál állni. Bár hazai földet nem vittünk, felcsendült a régi székely himnusz, a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltár, és egy kortynyi hazai szilvapálinkát loccsintott hattagú erdélyi utazócsapatunk a sírra.

Elhangzott Farkas Árpád Kőrösiről szóló verse is: „Tudós csavargó voltam mindig,/ s vittem nyakamban zacskónyit az omlós anyaföldből,/ s hogy elkevert a szél itt, Dardzsilingben,/ már hallom, hogy a szívemen dörömböl...”

Dardzsilingi tartózkodásunk hangsúlyos pontja és méltó zárása indiai utazásunknak, hiszen a legtöbb erdélyi magyar számára a hatalmas, hihetetlenül színes, ezerarcú szubkontinensből Dardzsiling neve cseng a legotthonosabban: már hetedikes korunkban megtanultuk magyarból, hogy ott hunyt el és nyugszik Kőrösi Csoma Sándor.

Az önmegtartóztatást hirdető dzsainizmus, az ősi aszketikus vallás követőivel is lehet találkozni Khádzsuráhóban Fotó: Kiss Judit
Nem ritka, hogy a kétes tisztaságú folyóvizekben mossák ruhaneműiket, edényeiket az emberek. Úgy tűnik, az utca az otthon, ahová a járókelő bepillantást nyerhet Fotó: Kiss Judit
Agrában is rengeteg a koldus. Akadnak, akik csendben várakoznak alamizsnára, mások viszont kilométereken át követik a turistákat és könyörögnek nekik egy-két lejnyi rupiáért Fotó: Kiss Judit
Hihetetlenül gazdag az utcai árusok kínálata: sokszor nem lehet megállapítani első látásra, mit is akarnak eladni Fotó: Kiss Judit
Khádzsuráhóban 23 fokos a nappali hőmérséklet februárban, gyönyörűen virágzó bokrok övezik az ezeréves templomokat Fotó: Kiss Judit
Khádzsuráho. A mintegy ezeréves templomok külső falain a szerelmi egyesülést nyíltan ábrázoló képregényszerű jelenetek láthatók Fotó: Kiss Judit
Csendélet egy khádzsuráhói étterem konyha mögötti teraszán. Indiában szinte sehonnan nem utasítják ki az állatokat Fotó: Kiss Judit
Mindennapos esti szertartás (aarti) a Gangesz partján Váránasziban (Benáresz). Több ezer helyi és turista vesz részt a hagyományos, látványos előadáson a szent folyó mellett Fotó: Kiss Judit
Sokan csónakokban ülve követik figyelemmel az esti szertartást Váránasziban, a Gangeszen Fotó: Kiss Judit
A hinduk szent folyójuk, a Gangesz partján égetik el halottaikat, a vízbe szórják a hamvakat. A széles folyón rengeteg csónak közlekedik, a parton reggeli nyüzsgés Fotó: Kiss Judit
Rituális fürdés a Gangeszben, reggel Fotó: Kiss Judit
Rengeteg madár köröz a Gangesz fölött Váránasziban Fotó: Kiss Judit
Ember és állat zavartalan együttélése. Váránaszi utcáin is nagyon gyakran látni a szentnek tartott teheneket. Senki nem háborgatja, de nem is kényezteti őket. Ha nem találnak egyéb ennivalót, a szemetet, újságpapírt is megeszik az állatok Fotó: Kiss Judit
Készül a máglya a halottégetésre Váránasziban, a szent folyó partján Fotó: Kiss Judit
A Gangesz-parti halottégetések helyszíne közelében a máglyák megrakását akarta megmutatni nekünk ez a férfi Fotó: Kiss Judit
Úgy mondják, Indiában háromszáz millió istenséget tartanak számon. Közülük sok a rossz elűzését szolgálja Fotó: Kiss Judit
Sok helyen látni, hogy imazászlókat lenget a szél: szerepük, hogy áldást kérjenek az arrajárónak Fotó: Kiss Judit
Váránasziban az sem meglepő, ha hirtelen egy elefántot pillant meg az ember az autóbuszból Fotó: Kiss Judit
Rengeteg koldusgyerek követi a turistákat, kitartóan könyörögnek alamizsnáért. A legtöbb külföldinek megesik a szíve rajtuk Fotó: Kiss Judit
Bár a szemetes, poros utcákon sokszor fölöslegesnek tűnik a sepregetés, mégis sokan tisztogatják az utat kezdetleges seprűkkel Fotó: Kiss Judit
A szabadon kószáló kecskék a járműveket is megközelítik ennivalót keresgélve Fotó: Kiss Judit
Áldásosztás a Gangesz mellett. Az idős nő mutatta, hogy vak, de imádkozik mindazokért, akik a közelébe mennek Fotó: Kiss Judit
Rengeteg kis bolt várja egyszerű árukínálattal a vevőket Váránasziban, az eladók derűsek és szívélyesek Fotó: Kiss Judit
Gyakori, hogy narancsszínű ruhába öltöznek a hinduk, az életörömöt jelképező narancssárga Hanumán majomisten színe Fotó: Kiss Judit
Váránaszi utcáján sem ritka, hogy ketten vagy hárman utaznak egy kerékpáron Fotó: Kiss Judit
Békésen ballag a szent tehén a milk (tej) feliratú fal mellett Fotó: Kiss Judit
Az utcán üldögélő emberek közül nagyon sokan tűnnek derűsnek, kiegyensúlyozottnak Indiában Fotó: Kiss Judit
Nem tudni, hogy átmeneti vagy állandó lakása-e a zsákhalmaz ennek az idős nőnek az egyik dardzsilingi utcán Fotó: Kiss Judit
A dardzsilingi Ghoom buddhista kolostor belseje. Buddha szobrát számos fehér és sárga üdvözlő sál (katak) lepi el, melyet tiszteletük jeleként hoznak követői Fotó: Kiss Judit
A dardzsilingi Ghoom buddhista kolostor falán is imamalmok sorakoznak (balról). A helyiek elmagyarázták, óramutató járásával megegyező irányban kell megforgatni a hengereket. Fotó: Kiss Judit
Tenzing Norgay serpa szobra a dardzsilingi hegymászó intézet és múzeum kertjében. Norgay kísérte Edmund Hillaryt a világ legelső sikeres Everest-csúcshódításán Fotó: Kiss Judit
Az asszonyok homlokán általában a reggeli fohászkodást is jelképező piros pont (tilaka) látható, a hajadonok és gyerekek homlokát gyakorta fekete pont díszíti Fotó: Kiss Judit
Fűszer-és kelmekavalkád a dardzsilingi utcán Fotó: Kiss Judit
Gyapjút szárítanak a tibeti menekültek 1959-ben alapított dardzsilingi központjának egyik épülete tetején Fotó: Kiss Judit
Tibeti menekültek tábora, Dardzsiling. A központ lakói közül sokan még 1959-ben menekültek Indiába Fotó: Kiss Judit
Tibeti menekültek a dardzsilingi táborban. Több mint 50 éve érkeztek Indiába az idős generáció tagjai, valószínűleg soha nem térhetnek vissza már hazájukba Fotó: Kiss Judit
Kőrösi Csoma Sándor sírja a dardzsilingi angol temetőben. A felújított síremlék meredek domboldal aljában áll Fotó: Kiss Judit
I take care of Mister Sándor (én vigyázok Sándor úrra) – mondta Gyhanandra Chhetri, akinek családja immár negyedik generáció óta gondozza és felügyeli a háromszéki nyelvtudós, Kőrösi Csoma Sándor sírját Fotó: Kiss Judit
Dardzsilingi látkép. A háttérben mintegy 6000 méteres hegyek vonulata Fotó: Kiss Judit
A 8586 méteres Kancsendzönga, ahol az Everest első magyar meghódítója, Erőss Zsolt alussza örök álmát. A csúcs ritkán pillantható meg februárban Dardzsilingből Fotó: Kiss Judit
Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS