Benedek Elek irodalmi perei

A mesemondó, a jóságos apó, nagyapó szerepébe beskatulyázott Benedek Elek képe él az olvasóban. Az első világháború utáni hazatérésétől haláláig terjedő nyolcéves időszak közel ezer levelét közlő négy kötet dokumentumai alapján a harcos, a köz érdekeit olykor indulatoktól sem mentesen védő újságíró alakját próbálom felidézni röviden.
A húszas évek legelején a köz szolgálata egyet jelentett az identitáskereséssel, annak tudatosításával, hogy a megváltozott körülmények között lehet és érdemes is létezni, dolgozni, élni, csak bíznunk kell önmagunkban, saját erőnkben. Higgyenek az emberek a politikai cselekvést választó vezetőiknek, az arra rátermettek merjenek élére állni a közösségnek. A média – amely akkor egyet jelentett a nyomtatott sajtóval – szerepe fölértékelődött, újságírók, írók vállaltak magukra közösségszervező, igen gyakran politikai kezdeményező szerepet is.
Benedek Elek élete utolsó két évében fiatalkorára emlékeztető harciassággal ragadott tollat három irodalmi perben, osztott és kapott sebeket. Két alkalommal egy-egy frissen megjelent erdélyi könyv védelmében szólalt meg, mert úgy érezte, hogy írói tekintélyével, tehetségével ki kell állnia a szellemi haladás érdekében.

Vita egy Makkai-könyv körül
Makkai Sándor Ady-könyve, a Magyar fa sorsa nagy port vert fel a korabeli irodalmi sajtóban. A konzervatív irodalom képviselői élesen támadták Makkait, amiért kimutatta eszszéjében, hogy Ady nemcsak nagy költő, de a magyar irodalom legvallásosabb költőinek egyike. Annak pedig különös súlya volt, hogy a nemzet- és fajárulónak, istentelennek bélyegzett költő pártfogója református püspök. Az Ady-ellenesek táborából különösen éles hangot ütött meg Szász Károly, aki röpiratában nemcsak Ady költészetét utasította el, hanem személyeskedő hangon Makkait is elmarasztalta, sőt felszólította, hogy vonja vissza püspökhöz méltatlan állításait.
Benedek Elek a szerkesztő Móricz Miklós (Móricz Zsigmond ez idő szerint Brassóban élő és dolgozó öccse) felkérésére a Brassói Lapok hasábjain kelt védelmére a Magyar fa sorsának és írójának. Ám a lapban a cikknek csupán első része jelent meg, amelyben Makkai könyvét ismertette, bő idézetekkel alátámasztva véleményének jogosságát és logikus voltát. A bejelentett folytatás azonban elmaradt, a lap főszerkesztője, Szele Béla mentegetőzőlevélben próbálta megindokolni, hogy a lap olvasóiban ellenérzést keltett mind a könyv, mind a cikk, lévén az olvasók kilencven százaléka Ady-ellenes. Benedek Elek válaszlevelében meg is írta, hogy ez azt jelenti, hogy a Brassói Lapok olvasóinak kilencven százaléka egyszerűen nem ismeri Ady költészetét. S hogy véleménye mégis nyilvánosságra kerüljön, az első rész honoráriuma fejében Móricz Miklós segítségével kétszáz példányban kinyomatta A püspök meg a püspökfi, avagy a Magyar fa sorsa című röpiratát, és elküldte szerkesztőségekbe, íróbarátainak, újságíróknak.
Benedek Elek röpiratában Szász Károlyt, a nagynevű szellemóriás-elődök rosszhiszemű utódját a legsötétebb középkori eszmék terjesztőjének bélyegzi: „A püspökfi konok, csökönyös, hogy egy kicsit magyarán beszéljek: az istennek sem lép egy lépést sem előbbre. Õ egyszer valamikor kimondta, hogy Ady Endre hazájának, fajának árulója, erkölcstelen és vallástalan, s nem és nem látja, nem akarja, szégyenli belátni tévedését...”
Jellemző, hogy a válaszlevelek egyhangúlag elismerik Benedek Elek kiállásának jogosságát, hogy fontosnak érezte véleményét elmondani a széles nyilvánosság előtt egy igaz ügy és egy jó könyv védelmében.

Tamási védelmében
Alig csitultak el a harci zajok a Makkai-könyv körül, jelentkezett Tamási Áron első regényével, a Szűzmáriás királyfival, és meleg dedikációval küldi el Benedek Eleknek 1928. július 23-án. Rövidesen meg is írja róla ismertetését két részben: Szűzmáriás királyfi, avagy a Székely fa sorsa címmel (Brassói Lapok 1928. aug. 12., 19.), hosszasan elemzi a regényt, bőven idéz belőle Tamási tehetségének, nyelvteremtő erejének igazolására. Többek között megállapítja, hogy: „Ugyanazt cselekedte, amit Kodály és Bartók cselekedtek a székely balladák és nóták dallamaival... magam is vallom, mint Makkai Sándor, hogy ez a könyv fordulópont az erdélyi irodalomban.” Ugyanakkor felhívja a Babits Mihály figyelmét a kötetre és írójára, javasolja, hogy a Baumgarten-alapítvány díjából jutalmazzák Tamásit. Benedek Elek ötvenéves írói pályáján szerzett hitelét tette rá arra a kijelentésre, hogy: „ez a fiú ma valamennyiünk közt a legkülönb”.
A könyvről sokan írtak elismerő, értő, olykor bíráló recenziókat Makkai Sándortól Gaál Gáborig, Kristóf György egyetemi tanártól Olasz Péter jezsuita páterig. Szabó Dezső, Tamási egyik példaképe azonban a budapesti Előőrs című lapban Tavaszi levelek. Tizenkettedik levél. Sületlenség Tamási Áron könyve címmel írt recenziót, amit átvett a kolozsvári Keleti Újság is. Ebben indulatos, elfogult véleménye szerint a regény rosszul sikerült utánzása Az elsodort falunak és a Csodálatos életnek, minden, ami érték, azt tőle tanulta, de rossz tanulóként csak gyenge munkára futotta erejéből. Ilyeneket írt: „A két kötet minden oldalán letagadhatatlanul az én művészetem napja, levegője, viharja mozdítja írni ezt az elficamodott székely góbét... Minden okom megvan a szigorúságra, hiszen fiamat verem. Idétlenebb, sületlenebb könyvet nem olvastam e két kötetnél.”
Benedek Elek ugyancsak a Brassói Lapokban (szept. 17.), Mi ez, mi ennek a neve? című vezércikkében kel Tamási védelmére. Megállapítja, hogy Szabó Dezső írása nem a nagy írónak, de a rossz embernek a műve: „Aki nem örvend annak, hogy rajta kívül más is gazdagítja a magyar irodalmat, és nevesincs fájdalmat érez, s ez a fájdalom nevesincs káromkodásban tör ki”. Benedek Elek higgadt kritikusként megállapítja, hogy Tamási első regényében még nem mestere a szerkesztésnek, de hát Szabó Dezső sem az immár sokadik regénye után. Végül Benedek Elek a Csorja Bódik és társaik tragikus sorsának hitelét a saját sorsának példájával támasztja alá: hazajövetelét, vergődését, elbizonytalanodását, felolvasókörútjainak keserű tapasztalatait említi.
Az erdélyi írók közül sokan érezték úgy, hogy Tamási védelmében meg kell szólalniuk: Mikes Imre (a későbbi Gallicus), Szentimrei Jenő, Molter Károly és mások, mégis Szabó Dezső egyedül Benedek Eleket tartotta méltónak arra, hogy válaszoljon észrevételeire. Bizonnyal régebbi elszámolnivalói voltak vele, mert olyan féktelen dühvel rontott neki, amely feltételezhetően párját ritkítja vitákban, késhegyig menő perlekedésekben csöppet sem szűkölködő irodalmunkban. Már rég nem a Tamási regénye volt a fontos, hanem az, hogy a meg nem értett székely zseni világgá harsoghassa sértődöttségét. Ezért tette meg minden rossz, az irodalmi félműveltség és a féltehetség jelképévé Benedek Eleket. Nemcsak elvakult, indulatos, de kellőképpen tájékozatlan is céltáblája munkásságát illetően, különösen az 1921-es hazatérése után kifejtett sokoldalú irodalmi és közéleti tevékenységéről hiányosak az ismeretei. Az Erdélyi szomorúság című cikkében (Előőrs okt. 7., Ellenőr okt. 28.) azt veti szemére egyebek mellett, hogy miért veszi pártfogásába Tamásit a székelység jogán, illetve, ha tehetséges székelyekre oda szokott figyelni, akkor miért nem üdvözölte őt, amikor Az elsodort falut és a Csodálatos életet megírta. A székelyek nevében, róluk, az ő érdekükben Szabó Dezső szerint őrajta kívül más érdemben nem szólt és nem is szólhat. Egy skatulyába téve Benedek Eleket Herczeg Ferenccel, Pekár Gyulával, Molnár Ferenccel, mindenkivel, aki az ő zsenije előtt nem hajlandó leborulni, mint a fejlődés útjába álló Szent Öreget közvetlen egyszerűséggel a sírba tessékeli.
Benedek Eleket fia, Marcell lebeszéli, hogy elolvassa és válaszoljon a Szabó Dezső cikkére. Erre a Brassói Lapokban Szentimrei Jenő (Magyar tragédia, nov. 5.) utasítja vissza otromba támadását. Elismeri, hogy nagy író, de handabandázásaival, nagy önimádatával nem ért egyet. Példaképnek állítja Benedek Eleket, aki vállalta az erdélyi sorsot, a felolvasókörutak fáradalmát a fiatalon elhunyt pályatárs, Sipos Domokos árvájának felsegélyezésére, s vele szemben elmarasztalja Szabó Dezsőt, aki nem volt hajlandó szülőföldjére jönni irodalmi körútra, mert nem kapta meg előre a kért száz-százezer lej biztosítékot két bankban a nevére befizetve.
A vita anyagát végiggondolva talán nem tévedünk, ha megállapítjuk, hogy egy szempontból föltétlenül használt Tamási Áronnak a Szabó Dezső éles támadása. A Szűzmáriás királyfi írójának bizonyára ez adta a végső lökést, hogy el tudjon szakadni a Nyírő Józseftől tanult székely mítoszteremtés modorosságaitól, s a Szabó Dezső köpenyéből kibújva, végre sajátos, egyedül rá jellemző hangját megtalálva elinduljon a maga külön útján, pontot téve pályája első, útkereső korszakának végére.

Kétlelkű erdélyi irodalom?
Hangvételében messze nem ilyen indulatos, ám mégis nagyon határozott megszólalása az Erdélyi Helikon első számában (1928 május), amikor Benedek Elek a szerkesztő Áprily Lajos felkérésére hozzászól ahhoz a vitairathoz, amelyet Ravasz László írt Irodalmi Schisma címen (Könyvbarátok Lapja, 1928. 105. l.). Ebben a Kolozsvárról a püspökhelyettesi státusát és nyáját 1921-ben odahagyó, a budapesti püspöki székbe távozó szerző éppen a Makkai Ady-könyve kapcsán fogalmazza meg aggodalmát: veszélyben a magyarság szellemi és irodalmi egysége, a régi nemzeti irodalomból két vagy több nemzeti irodalom lehet. A fiatalok és öregek irodalma élesen szembekerülhet, erre éppen az Ady-polémia jó példa. Attól fél, hogy az ősi kötőerő meggyengülése miatt, az új áramlatok túlságosan nagy hangsúlyt kaphatnak Erdélyben, erősen eltérhet az összmagyar irodalom fő sodrától. Esetleg kialakulhat egy székely irodalom, amelyet nem biztos, hogy megért a magyarországi olvasó.
Benedek Elek írásában (Kétlelkű-e az erdélyi irodalom?) a moderátor Áprily beköszöntőjéhez csatlakozik, aki szerint: az erdélyi írók „erdélyisége világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő provincializmus”. Nem fél attól, hogy Ady szellemének idézésével a magyar irodalom egységét bontanák meg az erdélyi írók, emlékeztet a nagy elődök példájára, akik Erdélyben tudtak a világra figyelni. A székely íróktól sem félti az egységes irodalmi nyelv megbomlását, hiszen Grazia Deledda és Mistral sem bontotta meg az olasz, illetve a francia irodalom egységét, sőt Nobel-díjat is kaptak munkásságukért, pedig ők „székelyebbül” írtak, mint Tamási vagy Nyírő. Munkásságukkal a történeti Erdély, közelebbről a Székelyföld hagyományainak felhasználásával tudnak modern műveket írni, a szellemi formakincs felhasználásával és továbbvitelével olyan megtartóerőt tükröztetnek, amely az erdélyi táj egységében gyökerezik.

(A szerző művelődéstörténész) Szabó Zsolt