Közösségépítés tánccal

Az erdélyi néptánccsoportok közül talán a szamosújvári és a balánbányai a leglendületesebb. Mi a közös bennük azonkívül, hogy kisvárosokban működnek? Van-e kapcsolat a két csapat között?

Ezelőtt tíz-tizenkét évvel találkoztunk először, és kölcsönösen tanultunk egymástól. Sándor Csabának, a balánbányai Ördögborda vezetőjének nagyon megtetszett az itteni, közösségi hangulat, és számunkra is rokonszenves volt, hogy mennyire fanatikusan viszonyulnak az ottani gyerekek a néptánchoz. Kölcsönösen erősítettük egymást: a gyerekeknek sokat jelentettek a kialakuló kapcsolatok, a munkájuk egyfajta visszaigazolást nyert.

Mindkét tánccsoport tagjai városon élő, de a falusi életet – a népi kultúrát – jól ismerő gyermekek. Mennyire alapozhatott erre a szamosújvári csoport indításakor?

Meghatározónak érzem, hogy azok a gyerekek, akiket az iskolában tanítottam, nagyobb részt faluról származó szülők gyerekei. És míg a szülők igyekeztek szabadulni a falusi kulturális kötődésektől, minél erőszakosabban városiasodni próbáltak, addig a gyerekeik nyitottabbak voltak a néphagyományok iránt. De rengeteg munkánkba került, amíg sikerült tudatosítanunk bennük, hogy az, ami otthon van a szülőfalujukban, mekkora értéket jelent. Ezután már tudatosan használták fel mindazt, amit otthon is gyűjthettek: táncokat, szokásokat, énekeket vagy viseleteket. Idővel olyan jó táncos fiatalok kerültek ki közülük – Székről, Feketelakról vagy Ördöngösfüzesről –, akikről nyugodtan mondhatjuk, hogy adatközlő szinten táncoltak, és táncolnak most is.

Amellett, hogy ezek a gyerekek viszszataláltak a népi kultúrához, a Kaláka másik nagy érdeme a közösségépítés. Mennyire volt ez tudatos, hogyan kezdődött?

Szamosújváron nem volt táncház a nyolcvanas években. Mikor idekerültem 1990-ben, akkor kezdtük el – a testvéremmel és néhány kolozsvári táncházas fiatallal. Egy-másfél évi munka után úgy alakult, hogy a szülők is látni akarták, mivel foglalkoznak a gyerekeik. Így szerveztük meg az első műsort 1992 decemberében, amelyen még úgy szerepeltünk mint a szamosújvári táncház tánccsoportja. A műsor után kereszteltük el magunkat Kenderkócra, és rá egy évre Kalákára. Kezdettől az volt a célunk, hogy közösséget alakítsunk ki, hogy lehetőséget nyújtsunk a gyerekeknek az értelmesebb szórakozásra. Lassan, lépésről lépésre jutottunk el oda, hogy a csoport már intézményi hátteret igényelt. 1993-ban hoztuk létre a Téka Alapítványt, ebből nőtt ki a Téka Művelődési Központ. Mikor saját házunk lett, már nemcsak a táncházra kellett koncentrálnunk, és minden évfolyam számára táncoktatást indíthattunk. Most is – az első osztálytól kezdve – minden osztállyal hetente egy órát foglalkozunk, emellett külön népdaltanítást, kézműves-foglalkozást tartunk.

A népművészethez kötődő foglalkozásokon kívül szórványkollégiumot működtetnek, és számos programot, képzést indítottak a művelődési központban. A munka megsokszorozódott: mennyire segítenek be a régi táncosok, együttestagok?

Mintegy kétszázan kerültek ki eddig a csoportból, s a közösség sokuk számára meghatározó volt: barátságok, házasságok kötődtek itt, és befolyásolta a gyerekeket abban is, hogy milyen egyetemre jelentkezzenek. Nagyon sokan néprajz, magyar szakot végeztek közülük. Amióta pedig az intézmény népesebb lett, természetes, hogy a munkatársaink közülük kerültek ki. Azt akartuk, hogy a művelődési központban vagy a szórványkollégiumban zajló munkát minél felkészültebb emberek végezzék, és a legmegbízhatóbbnak azok bizonyultak, akik éveken keresztül mellettünk voltak. És az eredmény, ha csak az anyagi oldalát nézzük a dolgoknak: ’90-ben néhány bakelitlemezzel és egy lemezjátszóval indítottunk, és mára milliárdokat hoztunk össze a helyi magyar közösségnek. Ez pedig a táncház, a csoport nélkül nem lett volna lehetséges.

Milyen új elképzelés fogalmazódott meg az alapítványnál, illetve mit tervez az együttes?

Az együttes szakmailag már jó kezekben van, közülünk kinőtt koreográfusok foglalkoznak vele. A nagy Kalákában huszonöten táncolnak, az ifjú Kalákában harmincan. Ezenkívül van a két gyerekcsoport, a Kenderkócban mintegy ötven gyerek táncol – ők műsorokat készítenek, előadásokra készülnek. Az alapítványnál a legnagyobb tervünk a szórványprogram kiteljesítése: létre szeretnénk hozni Szamosújváron a mezőségi szórvány-iskolaközpontot. A térség számára ez a jövőt jelentheti, mert itt is elindulhatnak olyan folyamatok, amelyek például a csángóknál már lezajlottak. Nem akarunk odajutni, hogy akkor lépjünk, mikor már késő. Az alapítvány legfőbb célja most a szórvány iskolaközpont megalakítása: olyan intézmény legyen, amely nemcsak iskolája, hanem ösztönzője is legyen a vidéknek.