Déri visszajönne az éremosztásra

– Többször is jelezte, hogy jó ideje folytonos támadásoknak van kitéve, mégis állja a sarat. Lényegében hol szakadt el a szál, mikor döntött lemondásának felajánlásáról?

– Miután saját pályánkon kikaptunk Nagyváradtól, de rá egy pár napra megvertük a bajnok Kolozsvárt, majd győztünk Craiován, és lehengereltük az Otopeni-t, úgy éreztem, a csapat ismét nagy lendületben van, és a kötelező, sőt magabiztos győzelemért utazik Bukarestbe, a Dinamo otthonába. Semmi előjele nem volt annak, ami ott történt, engem is úgy ért a kategorikus és csúfos vereség, mint derült égből a villámcsapás. A meccs előtt még úgy éreztem, minden rendben van a csapat háza táján, és nyugodtan lehet hosszú távon tervezni.

– Mi történt november 20-án Bukarestben? A rossz nyelvek szerint egyes játékosok „megdolgozták” önt, kierőszakolva a távozását.

– A Dinamo elleni meccs nem több egy szomorú intermezzónál. Hogy megdolgoztak, vagy sem, ez csak utólag derülhet ki, tény, hogy én még feltételezni sem merek ilyesmit a játékosaimról.

– A klubnál viszont nem a Dinamo elleni meccs után kezdték támadni, hanem már hónapokkal azelőtt.

– Azzal, hogy a dobogó első két fokának valamelyikét célozta meg a vezetőség, sok minden megváltozott a nyáron. Egyes emberek türelmetlenné és ingerlékennyé váltak, megfeledkezve arról, hogy 2010-ben még egy középmezőnybeli csapatot vettem át. Szalkay Józseffel, Borbély Lászlóval, Virgil Mailattal civilizáltan meg lehetett beszélni mindent. A gond a klub alelnökével, Cornel Lunguval volt, aki a román nyelvű sajtóban, megrendelt cikkekben támadott. Egy adott pillanatban megkérdőjelezte a szakmai tudásomat is, azt állítván, hogy halvány gőzöm nincs a kosárlabdához.

– Egy adott pillanatban ön kijelentette, hogy az alelnök magyarsága miatt támadja.

– Tudja mit, még ezt is tehetné! De nem ő, hanem egy olyan klubvezető, aki pénzt tesz le az asztalra. Mert őt nem a kosárlabdatudása miatt választották a klubvezetésbe, hanem azért, mert támogató volt. Nagyon remélem, hogy távozásom ismét megnyitja a pénztárcáját. Viszont legyen világos: még ezek után sem tudok haragudni rá, hisz tudom, hogy benne a dac és a sértettség munkálkodott, mivel 2010 nyarán a vezetőség többi tagjai engem és nem az általa javasolt szerb edzőt választották.

– Most Szrecsko Szekulovics személyében szerb edző került a Maros KK-hoz, és az alelnök máris megígérte, hogy újból megnyitja a csapokat. Mit jósol utódjának?

– Azt, hogy ha nem hozza meg azt a néhány döntést, amelyekre a téli szünetben én is készültem, megnehezíti a dolgát. Ennek a csapatnak feltétlenül meg kell válnia két-három meg nem értett zsenitől, és helyettük egyetlen, de nagyon jó játékost kell szerződtetni.

– És ez esetben teljesítheti a kitűzött célt, a bajnoki döntőbe jutást?

– Ezzel a szerintem túl merész célkitűzéssel óriási teher került a csapat vállára. Én az első négy között szerettem volna végezni, de mivel a nyáron a vezetők ezt a célt szabták meg, büszkén vállaltam a feladatot. Nagyon szeretném, ha utódomnak sikerülne teljesítenie, és azt is, hogy jövő májusban itt lehessek Marosvásárhelyen az éremosztáson.

– Hogy érzi, valaha még együtt tudna működni a vásárhelyi klubbal?

– Le szeretném szögezni, hogy a történtek miatt nem vagyok szomorú. Ellenkezőleg, büszke vagyok, hogy egy középmezőnybeli csapatot ide tudtam emelni. Tavaly a kupában negyedikek lettünk, a bajnokságban  pedig ötödikek. Most meg a negyedik helyen állunk. Én nem az FCM labdarúgócsapatát hagyom magam után, hanem azt a Maros KK-t, amely tízből hét mérkőzést megnyert. De visszatérve a kérdésre, el kell mondanom, hogy én rengeteget kaptam ettől a várostól, a kosárbarátoktól, a klubvezetők nagy többségétől. Pénteken úgy ülök le a tévé elé, hogy a Marosvásárhelyt már nem én edzem, de akkor is az én csapatom. A részének érzem magam, s ha még egyszer szükség lesz rám, az első hívó szóra jövök.