A megtisztulás útján

Spanyolország ellen azonban már visszatértek az ábrándos szép napok: akárcsak a 2000-es Eb hitchcocki negyeddöntőjében, az ibériaiak ismét büntetőből találtak be, de Zidane is újra bevette a spanyol kaput. Természetesen a franciák nyertek, akikre első vb-döntőbeli ellenfelük, Brazília várt a következő körben, és a negyeddöntő kapcsán már az egész világ felfigyelt a visszavágóra. A franciákban, akárcsak nyolc éve, csak saját kemény magjuk bízott igazán, de Zidane ismét csuklóból kioktatta a dél-amerikai futballvarázslókat, miközben a sors sejtelmes játéka révén a portugálok is újra megbirkóztak saját, brit szellemeikkel. Ezek után már meglepő lett volna, ha nem egy Zidane-büntető dönti el a hat évvel ezelőtti Eb-elődöntő visszavágóját. Főleg, hogy a rotterdami kontinensbajnoki fináléban legyőzött ellenfél, Olaszország, akkor már 23 órája be volt biztosítva a galloknak.
A franciák számára a világbajnokság így mérkőzésről mérkőzésre alakult át egy déja vu hangulatú futballzarándoklattá, amelyen egyre sikeresebben vezekelnek hat év focibűneiért. Zidane pedig a visszavonulástól megvilágosodott lelki vezetőként tereli társait a labdarúgó-nirvána felé, ahol az imamalom bedarálja a négy évvel ezelőtti, Szenegál elleni dicstelen fiaskót és a góltalan búcsút, a két éve a görögöktől elszenvedett megaláztatást, de még a csapatot öt hete kilencven percig sakkban tartó Kína is az enyészet jótékony homályába vész.
Ehhez már csak egyetlen evilági akadály tornyosul a gall druidák elé, akik azonban az olaszok ellen is bízhatnak múltjuk rózsaszín foltjaiban: a hat éve a 91. percben egyenlítő Wiltord cserejátékosként egyre több szerephez jut, és kiderülhet, hogy Domenech is erre a transzcendens alkalomra tartogatta az aranygólt kapásból bevarró Trezeguet-t...