A Békénytől az olimpiáig

– Mindig ennyire mélyen érinti, ha díjat, kitüntetést vesz át?
– Nem vagyok érzelgős típus, ám a díszpolgári cím teljesen más, mint a sportban elért díjak. A sportban a dobogón mindig körülöttem volt a csapat, és tudtuk, hogy az érem egy kitartó, hosszas munka, küzdelem megérdemelt gyümölcse. A díszpolgári cím esetében viszont hiányzik a “csapat”, hiányoznak azok kedves gyergyószentmiklósi rokonok, akiket már csak a temetőben látogathatok meg. Korán elkerültem szülővárosomból, mindössze négyéves voltam, amikor Tolna megyéből származó édesapámnak családegyesítés révén Magyarországra vitt édesanyámmal. Igaz, hogy sokat jártam haza a rokonokhoz, és alapvetően erős kötelékek fűznek Gyergyószentmiklóshoz, azt viszont sosem gondoltam volna, hogy több mint ötven év multával ilyen rangos kitüntetésben részesítenek.
– Gyergyószentmiklóson, és egyáltalán a Székelyföldön az emberek többsége hadilábon áll az úszással. Hogyan lett egy székelyföldi gyökerekkel rendelkező ember éppen vízilabdázó?
– Hát én sem a gyergyószentmikósi Békény patakban tanultam meg úszni, ahogyan másnak sem sikerült ez, és ha itthon maradok, valószínűleg jégkorongozó lettem volna. Vízközeli pályafutásomat meglehetősen későn, 12-13 éves koromban kezdtem Budapesten, viszont nem szerettem úszni. Emiatt néhány év kimaradt, ezalatt mindenféle más sportággal próbálkoztam, végül 15 éves koromban megint az uszodában találtam magam. Ám Mészáros István, az akkori Építők úszócsapatának az edzője látta, hogy nem érdemes nálam erőltetni ezt a sportot, áttanácsolt a vízilabda-csapatba. Azonban itt is gondok adódtak az úszással, emiatt állítottak a kapuba.
– A különféle sportágak magyar válogatottjait sok erdélyi származású sportoló erősítette, erősíti. A vízilabdában csupán a kolozsvári származású Jeney László és ön az, aki Erdélyből származik. Mivel magyarázza ezt?
– Más sportágakkal ellentétben a vízilabdához szükséges alapvető kondíciók hiányában rejlik a magyarázat: a Székelyföldön nincsenek uszodák. Az éghajlati viszonyokat tekintve, itt fedett uszodákat kellene építeni, az hamar megtelne úszni szerető gyerekekkel. Aztán, ha már egy generáció “megszerette a vizet”, hamar előbukkannának azok a tehetségek, akik akár vízilabdára is alkalmasak.
– Jár még uszodába?
– Szinte minden nap találkozom vízilabdázókkal, de már nem játszom az öregfiúk csapatában sem – egy egész orvosi stábot kellene a medence mellé rendelni. A vízilabda sok energiát, fizikai erőt igénylő sport, nem nyugdíjasoknak találták ki. Viszont a mozgás idős korban is fontos: teniszezek és sízek. Néha még úszom is.
– Milyen különbségeket lát az 1976-os, montreali olimpián játszott vízilabda és a mai között?
– Legalább annyi a különbség, mint a mi időnkben játszott vízilabda és a bennünket megelőző generáció által játszott között. Iszonyatosan felgyorsult az egyébként is dinamikus csapatjáték, a technika rovására nagy fizikai erőt igénylő sportággá vált, a játékidő is hosszabb lett, és többen játsszák. Egy kapus szempontjából borzalom egy játék során 13-14 gólt kapni amellett, hogy legalább ennyi lövést ki is véd. Közelebb kerültek a kapuhoz a játékosok, nagy a lövő erő, megerősödtek a góllövők.