A sport iránti szeretettel nem lehet telítődni: a kolozsvári „ebihalaknak” tartott edzést Gyurta Dániel

A sportdiplomataként tevékenykedő egykori klasszis a bemelegítést megelőzően Török Zoltánt, az Ebihalak alapítóját faggatta a úszóiskoláról, a gyerekek edzéseiről, hogy felmérje, miről szóljon, hogyan történjen a rendhagyó edzés. A gyerekek egy pár perces, a szárazon zajló bemelegítés után úsztak néhány bemelegítő kört a medencében is, majd játékos verseny következett.

A közel egy órás edzést közönségtalálkozó követte a Babeș-Bolyai Tudományegyetem testnevelési karának amfiteátrumában. Kiderült, hogy Gyurta Dani néhány órás budapesti kitérővel a római vizes Európa-bajnokságról érkezett a kincses városba. Elmondta, nagyon jó volt a kontinenstornán látni a magyarok sikereit, amit csak tetézett a tény, hogy az Örök városban lehetett tanúja ezeknek a sikereknek, ahol ő is megszerezte élete első világbajnoki győzelmét 2009-ben.

Ennek kapcsán Gyurta elmondta, ez a fajta motiváció nagyon hasznos tud lenni, sőt szükséges a sportban: az a vágy, hogy egy sportoló túl tudja szárnyalni vetélytársa idejét, eredményeit, hatalmas löketet tud adni. Tapasztalatai alapján minden sportolót más és más hajt: van, aki rekordot akar dönteni, más a nemzete himnuszát akarja a dobogón állva hallani, akad ugyanakkor, aki másokat szeretne motiválni. Ő személy szerint a versenytársainál akart jobb lenni, le akarta győzni a nála jobbakat, és szerinte abban, hogy ez sikerült is megannyi versenyen, nagyon fontos szerepe volt a mentális felkészültségének. Felidézte, hatalmas nyomást jelent például, hogy az olimpia esetében négy évenként egyszer van lehetőség bizonyítani, megmutatni a világnak, hogy valamiben az illető sportoló a legjobb, és ha akkor nem sikerül, újabb négy évet kell várni.

Éppen David Popovici példája igazolja, mennyire nem lehet kijelenteni, hogy adott életkor kései vagy nem, hiszen ő csak kilenc éves korától kezdett el komolyan úszni. A nehézségekről szólva felidézte, sokszor nehéz volt a hideg téli reggeleken bemászni a medencébe, hajnalban kelni, heti minimum tíz edzést végigvinni, de azt is hozzátette, a sportolónak tisztában kell lennie, hogy a versenyeken nem rendeznek külön döntőt azoknak, akiknek nem volt kedve reggel 5-kor felkelni úszni. Szerinte valahol érthető, hogy van olyan úszó, aki a versenyzés befejezése után úgy dönt, többet nem akar medencébe ugrani, úszni. Ha 20 éven keresztül töltött káposztát eszem minden áldott nap, akkor húsz év után nem biztos, hogy az lesz az első étel, amit enni szeretnék. Az ember telítődni tud bizonyos dolgokkal, és lehet, hogy sokaknak a medence is ilyen. Egy dologgal viszont szerintem nem lehet telítődni, mégpedig a sporttal, a sport iránti szeretettel és a sport iránti szerelemmel. Aki úgy nő föl, hogy edzésről edzésre, versenyről versenyre jár, az nem tudja elengedni azt az érzést, hogy a sport közelében legyen. Ezért is örülök annak, hogy itt lehetek, hogy láthatom a gyerekek csillogó szemét” – osztotta meg gondolatait a fiatal hallgatósággal Gyurta Dániel.

Amikor ő 13 évesen azt mondta az edzőjének, hogy olimpiai bajnok akar lenni, akkor Széles Sándor felhívta a figyelmét: mivel ugyanolyan, mint az úszótársai, ugyanolyan magas, erős, ugyanakkora a karja, ugyanúgy edz, mint ők, csak akkor lesz esélye, ha 30 százalékkal többet edz, 30 százalékkal okosabban fogja csinálni és 30 százalékkal jobban fogja akarni, mint a többiek. És akkor is csak esélye lesz, nem lehet biztos a győzelemben. „Mindig azt szoktam mondani, hogy ha valaki az olimpián a dobogó legfelső fokán áll, akkor van benne valami plusz. Lehet, hogy a családban, az edzőben, a körülményben, de az is lehet, hogy magában a versenyzőben, esetleg nagyobb a lába, a karja, jobban bírja az edzéseket. Az a legfontosabb, hogy mindenki megtalálja, neki mi a tehetsége, és azt kell erőltetnie” – fejtette ki Gyurta Dani.