Vargha Mihály: „21. századi múzeumot akarunk”

– Hol tartanak az Erdélyi Művészeti Központ létrehozása körüli teendőkkel?

– Az adminisztratív döntéseket meghoztuk, Erdély több régiójából felkért szakemberekből megalakult az Erdélyi Művészeti Központ (EMüK) kuratóriuma, a Székely Nemzeti Múzeum pedig elfogadta alegységként. Azért nem adtuk a múzeum nevet, mert azt egyelőre fellengzősnek tartjuk. Amíg csak kialakulóban van az intézmény, a központ megnevezés jobban tükrözi az itt zajló munkát.

Jelenleg ott tartunk, hogy Vinczeffy Orsolya a gyűjteménykezelő, van leltárkönyv és hozzávetőleg száz mű a központ tulajdonában. Az intézményi keretek adottak, a novemberi bemutatkozó kiállítással a szakmai megmérettetésen is túl vagyunk. Azóta megkerestünk egy építészcéget, folyamatban van az árbecslés, ugyanis a háromszéki önkormányzat által megvásárolt, múzeum melletti épületet fel szeretnénk újítani. Reményeink szerint 300 ezer lejből már jövő őszre működőképessé lehet tenni.

Mindenekelőtt egy korszerű kiállítótérre van szükségünk, olyanra amely méltó párja tud lenni a Magmának és a Gyárfás Jenő Képtárnak. Terveink szerint a Gyárfás-képtárban maradnak a klasszikusok, Gyárfás Jenő, Barabás Miklós, Szathmári Pap Károly, vagyis az úgynevezett akadémiához közeli festők, a Magma marad az új hullám, a new-age otthona, a fiatalok kiállítótereként a mai világra reagál, míg az EMüK mutatná be a klasszikus erdélyi avantgárdot. Feltérképezzük az új életműveket, megpróbáljuk felfedezni a megmentésre váró alkotásokat itthon és külföldön, Erdélyből külföldre került műveket próbálunk behozni.

Megpróbáljuk bemutatni, hogy mi zajlott Trianon óta az erdélyi magyar képzőművészetben: mennyire egyéni, mennyire magyarsághoz kötött, hatott-e rá a román kultúra. A Magyar Nemzeti Galériában jelen van Gyárfás Jenő, Barabás Miklós, de utánuk mintha megszakadt volna a képzőművészeti élet Erdélyben, holott még az „átkosban” is kitűnő művészek, pedagógusok és művészeti központok voltak. Erdéllyel kapcsolatban csak néhány név hangzik el Magyarországon, holott van tíz-tizenöt az anyaországiakkal egyenrangú életmű. Az EMüK-projekttel ezt a hatalmas hátrányt próbáljuk ledolgozni.

– Kutatómunka zajlik majd a központban?

– Szándékosan kezdtem az infrastruktúrával. Fontosnak tartjuk, hogy ne kényszermegoldásokban gondolkodjunk, ne csak improvizáljunk egy-egy kiállítást, ezért fontos az infrastruktúra létrehozása. Ugyanakkor kaptunk 150 ezer lejnyi támogatást a magyar államtól, ezt kutatásra fordítjuk, megnézzük, 1945 és 1970 között mi történt az erdélyi művészetben, ezt egy kiállítás keretében már jövőre, nyár végén bemutatjuk. Ennek a kurátora Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársa, aki már ezen dolgozik. A tervezett EMüK-kiállítást el szeretnénk vinni Kolozsvárra, mert nagyon fontos, hogy ott megjelenjünk, de Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Bukarestben is bemutatjuk.

– Elhangzott, hogy a szárhegyi Központ már évek óta végzi azt a munkát, amit az EMüK vállalna. Milyen kapcsolatban áll majd a központ a meglevő intézményekkel?

– Tulajdonképpen a Székely Nemzeti Múzeum már meglevő 12 részlege mellé hozunk létre még egyet, de rendelkezünk ezzel az erőtartalékkal. Nem törekszünk hegemóniára, ez kivitelezhetetlen, és nem is akarjuk. A bázisintézményt úgy képzeljük el, hogy állítson fel egyfajta értékrendet, kanonizációt. Költői túlzással, ez legyen az erdélyi művészeti élet Parnasszusa: jelentsen valamit, ha ide beválogat egy munkát a nagyon szigorú zsűri. Ezért hívtuk többek között Kántor Lajost, Murádin Jenőt, Vécsi Nagy Zoltánt és Ütő Gusztávot, a klasszikus műértők és művelődésszervezők mellett jelen vannak az avantgárdabbak is.

Szárhegyen évekkel ezelőtt hasonló felhívást intéztek a szakmához, mi annyival tudtunk továbblépni, hogy a helyi önkormányzati vezetők az ügy mellé álltak, meggyőzték az országos vezetést – a kulturális autonómiatanács például prioritásként kezeli az EMüK ügyét –, ugyanakkor a magyar diplomácia, a törvényhozók is felkarolták a kezdeményezést. Túlléptünk az álmodozáson, hálózatban gondolkodunk, begyűjtjük a munkákat, feldolgozzuk az anyagot, szakmai katalógust állítunk össze.

Hasonló gyűjtőközpontot Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyváradon is létre akartak hozni, de a Székelyföldön járható az út, mert itt önkormányzati szinten is erősek vagyunk, és demográfiai szempontból is biztonságosabb, hiszen a következő húsz–harminc–ötven évben itt még magyar többség lesz. Az a praktikus, hogy a megyei önkormányzat fennhatósága alatt működő múzeum hozza létre, és mint egy kistestvért felnevelje az új intézményt.

– Milyen hatással lesz a központ a műkereskedelemre?

– Rengeteg jó művészünk van, akik jelenleg a színház melletti sarki üzletben olcsón árulják a műveiket, mert az embereknek nincs több pénzük, hogy műalkotásokat vásároljanak. Egy kicsit be vagyunk ragadva, abban bízunk, hogy sokkal hitelesebb lesz a kínálat, ha megmutatjuk összefüggéseiben, hogy Gyárfás Jenő, Barabás Miklós után töretlen művelődési élet zajlik. Többen vesznek majd Albert Leventétől vagy Márton Árpádtól munkát, ha megmutatjuk, hogy Gyárfás szellemi utódai. Reményeink szerint a központ jótékony hatással lesz a kortárs művészekre, fellendíti majd a műkereskedelmet.

– Mi az ötvenéves vízió?

– Eljutni oda, mint Bilbao. Azelőtt erről a baszkföldi ipari városról nem hallott senki, aztán létrejött a kortárs múzeum, és ezzel felkerült a világ kulturális térképére. Elképzelésünk szerint a vendég leszáll Brassóban a repülőről, kisbusszal megérkezik a központba, és a múzeumsziget legalább három napra leköti az érdeklődését. Olyan csúcsintézményt tervezünk, ami jó hatással lesz az összes többi kisintézményre, és keretbe tudja foglalni azokat.

Huszonegyedik századi múzeumot érdemes csak létrehozni, olyant, ami nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is etalon lehet. Másként nem éri meg. Olyan intézmény kell, ahol nemcsak a művészetszerető ember találja meg a számításait, hanem mindenki, aki színvonalasan akarja eltölteni a szabadidejét. Azt szeretnénk, hogy legyen játszótér, gyerekmegőrző, a város legjobb könyvesboltja, művészetellátó, szuvenírbolt, koncertek a múzeumkertben, tehát folyamatosan pezsegjen az élet.