Tompa Andrea: az emberek érdekelnek elsősorban

– Már egész fiatal korában próbálkozott az írással, de az írói pályára mégis csak a harmincas éveiben lépett. Mi jött közbe addig?

– Kamaszkoromban valóban írtam, és néhányan, akik látták, azt gondolták, akár író is válhat belőlem. Iszonyú sok tényezőn múlik, hogy ez megtörténik-e egy emberrel, vagy sem. Az én életem egész másfelé fordult azzal, hogy áttelepedtem Magyarországra, utána egy egészen más pálya indult el: színikritikus lettem. Közben majdnem mindig írtam, de nem tartottam fontosnak, hogy megjelenjen amit írtam, nem is hittem abban, hogy annak meg kell jelennie. Az, hogy egy ember beáll egy könyv mögé, elsősorban önbizalom kérdése, önbizalom és hit, hogy amit mondani akar, vagy amit csinál, az másokkal megosztható, másoknak is fontos lehet.

Nálam az önbizalom és a hit sokáig váratott magára, de előnyt jelentett, hogy mire leültem írni, volt valamelyes élettapasztalatom, átéltem elég sok mindent, kezdve attól, hogy életem első két évtizedét mégiscsak egy diktatúrában éltem le. Nem akkora baj, ha egy író későn indul, de valószínűleg annál nehezebb elindulni, minél később kezdi valaki, mert annál kevésbé tud az ember váltani, nehezebben hiszi el azt, hogy vele még valami nagy és jelentős fordulat megtörténhet.

– A diktatúra, az a közeg, amiben felnőtt, a könyveiben is markánsan megjelenik. Menynyire fontos az ilyen történelmi traumának a feldolgozása?

– Egy könyvet szántam annak a diktatúrának, amiben éltem, és talán más könyvekben majd más diktatúrákat fogok feldolgozni. Tulajdonképpen megdöbbentő volna, hogy egy ember két évtizedet él, felnövekszik egy ilyen környezetben, és aztán úgy lép tovább, mintha normalitásban élt volna. Mindig meghökkent, ha valaki azt mondja, hogy engem nem érdekel ez, én ezen már túlléptem. Noha én is azt gondolom, hogy túlléptem rajta, de annak árán, hogy megpróbáltam valamelyest feldolgozni a magam és a közösségem számára is ezt a diktatúrát.

Azt a szabadsághiányt és tulajdonképpen azt a fajta iszonyatos kontrollt, amiben éltünk, soha nem lehet természetesnek elfogadni, és a világ időről időre létrehoz ilyen helyzeteket, amikor ennyire irányítani akar minket, mindent ellenőrizni, megmondani, mi hogy történjen. Ezeket a tapasztalatokat időről időre elő kell hozni, mert ez segít megérteni a jelenünket is.

– A Fejtől s lábtól című könyvében párhuzamosan mesél egy fiatal erdélyi orvos és egy orvosnő. Valós személyek ihlették a főhősöket?

– Nem, inkább lehetséges figurákként definiálnám a szereplőket. Nekem nagyon fontos, hogy az ő létezésük lehetséges legyen, de ilyen figurákat nem lehet találni, hacsak nem valami önéletrajzból, de én nem találkoztam erdélyi, zsidó származású, orvosi karon végzett nő önéletrajzával.

– Ön is orvosnak készült valamikor. Miért mondott le erről a pályáról?

– Ahogy a legtöbb fiatal, én is sok mindennek készültem annak idején. ‘89-ben viszont az orvosi kar Kolozsváron zárva volt a magyarul tanulni vágyók előtt, és én valahogy sokkal fontosabbnak tartottam, hogy magyarul tanuljak, mint hogy mi legyen belőlem. Ez akkor egy normális attitűd volt. Ma furán hangzik, de akkoriban a nyelvnek prioritása volt.

– Milyen téma foglalkoztatja most, miről fog szólni a következő könyve?

– Az ötvenes–hatvanas évekkel foglalkozom, az is egy újabb diktatúra, más arculatú diktatúra, az érdekel, hogyan lehetett ebben a diktatúrában érvényesülni, hogyan jött létre a Magyar Autonóm Tartomány, mi volt a célja. Nagyon érdekel az egyház és az egyházhoz való viszony abban a korszakban. De hát az emberek érdekelnek elsősorban, tehát olyan történeteket keresek, amelyeket emberek mondanak el a múltba ágyazottan, mégis a jelenbéli tapasztalatainkkal összekötve.