Szurdokba szorulva

Túlélőfilm. Létező műfaj, ami – jobb esetben – nem azt jelenti, hogy a film olyan borzalmas, hogy pattogatott kukorica nélkül nem túlélhető. Olyan történetekből, amelyekben valaki életveszélybe került, és a végén valahogyan megmenekült, a kilencvenes évek elején több is készült, gondoljunk csak az Életben maradtak című igaz történetre, ahol a szereplőknek a kannibalizmusig kellett elembertelenedniük a túlélés érdekében.

Az ilyen filmek lelke-motorja az, hogy képesek a nézővel elhitetni, hogy a meleg és biztonságos moziterem félhomályában épp csak sikerült elkerülniük a borzalmas halált. Danny Boyle Oscar-díjas rendező 127 óra elnevezésű filmjében még azt is előre tudni lehet, milyen áron menekül meg a főhős. 2003-ban ugyanis a világsajtót bejárta egy 27 éves hegymászó története, aki egy Utah állambeli kanyonban esett csapdába, miután egy lezuhanó szikladarab odaszorította a jobb kezét a kanyon falához. Aron Ralston öt nap után menekült meg úgy, hogy életlen zsebkésével könyök alatt levágta a saját kezét. Senki nem csinált titkot abból, hogy az angol filmrendező ezt a történetet szeretné vászonra vinni már évek óta –  Ralston azonban csakis dokumentumfilmként tudta elképzelni balesetének adaptációját, így a projekt négy esztendőt csúszott. Közben Danny Boyle elkészítette a Gettómilliomost, zsebre vágott érte néhány Oscar-díjat, és újra megkereste a hegymászót, aki végül – szigorú feltételekkel – igent mondott.

Ralston a stábbal együtt tért vissza kálváriájának helyszínére, ahol korábban már otthagyott jobbjának a hamvait is szétszórta. Boyle és csapata a film minden lehetséges részletét az eredeti helyszínen forgatta – valóban az utolsó képkockáig minden olyan jelenetet, amikor a főszereplő James Franco még vagy már nem a szikla rabja. A pontosság érdekében persze egy másik kitételnek is meg kellett felelni: ennek a filmnek nincs sok szereplője. A kegyesen rövid játékidő oroszlánrészét a mostanáig édeskevés komoly szerepben feltűnt Franco viszi el a hátán. Üdítő egy igazi színészfilm, a digitális képeffektusok, a harsány látványfilmek korában kevés ilyet kapunk – mondhatnám, de egyben a számra is üthetnék: bármennyire is szereplőközpontú és hibátlanul eljátszott a 127 óra, a rendező egy pillanatig sem engedi, hogy elfeledjük, ez bizony egy vérbeli Danny Boyle-film. A világító narancssárga sziklák, a könyörtelenül száraz homok, a kanyon, amelyet széltében könnyedén átérnék a két karommal, a nemzeti park végtelensége, az ég kékje – ezek még csak a festmény hátterét képezik. Ahogy a rendező egy interjúban fogalmazott, a 127 óra akciófilm egy olyan főhőssel, aki nem tud mozogni. Franco figurájának napokig tartó mozdulatlansága képtelen leállítani a videoklipes látásmóddal megáldott, Bollywoodot megjárt Boyle-t. Kamerája forog, perdül, emelkedik, szárnyal, reszket, a színek ragyognak, képi humora angolosan szubtilis és gyomorforgató egyszerre. Az első percekben még hihetetlennek tűnhet, hogy most a végéig komolyan egy helyszínen csücsülünk majd egyetlen szereplővel, Boyle mégsem használja fel az elvárható kliséket az események élének tompítására. Nem visszaemlékezésekből áll össze a film, nem keretes a történet, egyáltalán nincs benne semmi olyasmi, ami miatt esetleg azt gondolhatnánk: ez az egész akár rosszabb is lehetne. Nincs kegyelem: a kínzó szomjúságot, a lelkiismeret-furdalást és a végső kétségbeesést is ugyanúgy át kell éreznünk, mint a reményt, hogy hátha mégis sikerül lefaragni a sziklából egy darabot az ötödik percben. Ha azonban végigcsináljuk, a szabadulás utáni eufória jutalomként illet meg. Akkor is, ha esetleg a sorsdöntő momentumokban eltakarjuk a szemünket – higgyék el, a film lelkét vette volna el, ha Boyle megkíméli nézőit az öncsonkítás szörnyű képeitől, a hangokról nem is beszélve. Ezzel együtt főszereplőjét nem avatja hőssé – nem szuperember, még csak nem is egy túlságosan kedves pasas, inkább túlzott önbizalommal megáldott, kissé arrogáns adrenalinőrült. A rendező ezzel egyértelműen állítja, hogy erre a tettre bármelyikünk képes lett volna. Nem tudom, elhiggyem-e neki, de egyvalami biztos: soha, de soha nem indulok kirándulni egyedül úgy, hogy valakinek ne szóljak arról, hová megyek.

127 óra (127 Hours, amerikai dráma, 94 perc, 2010.) Rendezte: Danny Boyle. Szereplők: James Franco, Kate Mara, Amber Tamblyn, Treat Williams. Írta: Aron Ralston könyve alapján Danny Boyle és Simon Beaufoy. Kép: Enrique Chediak és Anthony Dod Mantle. Zene: A. R. Rahman. Értékelés az 1–10-es skálán: 9