Molnár Levente operaénekes: büszke vagyok tehetségeinkre

– Az elmúlt időszak fellépéseit nézve, nem lehet könnyű egy operaénekes élete...

– Számomra az utóbbi év emberpróbáló volt, de hát az ember edződik. Nagyon sok helyen énekelek, sokat utazom, gyakorolok, igyekszem segíteni ifjú tehetségeknek, mindemellett próbálok ember lenni a hétköznapokban is. Tavaly nagy ajándékot kaptam, megtudtam, hogy gyermekem lesz, és bár kimondhatatlanul örültem, csak elkapott a pánik, hogy akkor nagyobb ház kell, így házat is építettem. Aztán a Virtuózokra is „lecsaptam\", elhoztam őket Erdélybe.

– A Virtuózok tehetségkutató fiataljai nagy sikerrel szerepeltek a Székelyföldön. Milyen volt megélni az elmúlt heteket?

– Jó hazajönni és a kollégáktól, ismerősöktől, barátoktól fogadni a hála szavait. De ez nemcsak az én érdemem. Aki ráérzett arra, hogy milyen fontos, amit kitaláltam, az azonnal mellém állt.

Ha csak a válogatásra gondolok, be kell vallanom, minden várakozásomat fölülmúlták az itthoni tehetségek. Meg ne halljam valakitől, hogy büszke rám, én vagyok büszke, hogy egy ilyen tehetségekben gazdag helyről jövök.

– Sokan és sokat beszélnek a székelyföldi tehetségekről, de felemelkedésükbe kevesen fektetnek energiát, pénzt. Önnek ez miért ilyen fontos?

– A kulturális, földrajzi térképen csak úgy tudunk megmaradni, ha vannak emblematikus alakjaink. Ha azt mondja valaki, hogy Erdélyre, a magyarokra, akár Magyarországra gondol, akkor a tehetségekre gondoljon. Ha az önzésünkön túllépünk, három-négy év alatt olyan tehetségeket fogunk „kitermelni\", akikre valóban büszkék lehetünk.

Nemcsak pénzről van szó, ez elsősorban akarat kérdése. Figyelni kell arra, hogy ki tartja itthon a frontot, ki akar úgy visszajönni, hogy valamit hozzon is. Az sem mindegy, hogy egy tehetség hogyan hagyja el az országot: van, aki úgy megy el, hogy azt mondja, de jó, hogy megszabadultam, és akad, aki úgy megy el, hogy hálás. Én is így vagyok: úgy jövök vissza, hogy ide adni kell valamit, harcolni kell, székelynek kell maradni.

– A világ nagy színpadai nem változtatták meg, mindvégig megmaradt székelynek.

– Negyvenegy év után búcsúztatta el a nyáron a londoni Royal Opera House John Copley Bohémélet-rendezését, amelyben én is felléptem. Ott volt Károly herceg, és az előadás végén odajött gratulálni. Én a világon mindenhol elmagyarázom, hogy Székelyföldről jöttem, kisebbségben élünk, magyar az anyanyelvünk, de ő ismerte mindezt és kérdezett. Mutattam a telefonon egy képet, ahogy a testvéremmel, Szabolccsal egymás mellett állunk, és ő felismerte, hogy né, a prímás, a muzsikus, és tett egy-két tánclépést.

Nagyon fontos helyeken megfordultam, ebédeltem a királyi családdal, énekeltem Dániában a királynőnek, és ha tehetem, mindenhol mesélek Székelyföldről, Erdélyről. Semmivel nem vagyunk tehetségtelenebbek más népeknél, csak a sínre állításnál akad egy kis gond.

– Mik a tervei, álmai?

– Nagyon szeretnék több időt a családommal tölteni, és két dolog között vacillálok. Létrehoztam egy egyesületet, amely a tehetségekkel fog folglalkozni. Vagy az van, hogy „csinálok még sok Molnár Leventét\", nekik segítek és ennek a szolgálatába állok, vagy megyek, járom a saját utamat, egyengetem művészi pályámat. Ez nagyban függ attól, hogy mennyire akarja ezt a magyar közösség, mert munkámat a magyarok szolgálatába akarom állítani. Nem vagyok irigy, örülök, ha minél több magyar művészre lehetek büszke. Imádok nekik tapsolni.