HIRDETÉS

Külön bejáratú, képlékeny igazságok hálójában – Valóságérzékelésünk szubjektivitása az Illegitim című kolozsvári előadásban

Kiss Judit 2018. március 18., 12:04

Mindenki másként látja, fogja fel és értelmezi a valóságot. Amit látunk, képlékeny, és ha csak kicsit is más szögből próbáljuk nézni mindazt, ami körülvesz bennünket, máris változik a perspektíva, módosulhatnak nemcsak benyomásaink, de véleményünk is.

Fotó: Biró István

Ez a legfőbb üzenete és végkicsengése annak a rendhagyó, magával ragadó és elgondolkoztató előadásnak, amit a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadára állított Adrian Sitaru filmrendező. A virtuális valóság és a színpadi valóság ötvözését, a párhuzamos valóságok egymás mellett létezésének felmutatását kísérelte meg – sikerrel – Sitaru, aki Illegitim című, 2016-os nagyjátékfilmjének forgatókönyvéből kiindulva alkotta meg a február 17-én bemutatott stúdiószínpadi előadást.

A rendező – akinek ez az első színházi munkája – úgy fogalmazott, a színpadi történet voltaképpen a film első negyedórás jelenetének továbbfejlesztett változata. Sitaru úgy álmodta színpadra a nőgyógyász családjának vasárnapi ebédje körül zajló sztorit, hogy egyszerre legalább két párhuzamos világba invitálja a nézőt. Egyrészt „hagyományos” módon láthatjuk mindazt, ami a színpadon zajlik, másrészt a fejünkre illeszthetünk egy, a virtuális valóságot feltáró VR-szemüveget, a két optikát pedig kedvünk szerint váltogathatjuk előadás közben.

HIRDETÉS

Nagy vonalakban szinte ugyanaz zajlik a színpad, mint a VR-szemüvegen látható felvétel dimenzióiban, az optika, olvasat azonban mégis másfajta valóságokat tár fel. Ez a fajta megközelítés rímel a Sitaru és Alina Grigore által írt szövegkönyvből kibontakozó történetre, amelynek egyik fő gondolati tengelye, hogy

nem létezik abszolút igazság, hogy a múlthoz való viszonyulás, az igazságszolgáltatás és ítélkezés is esetleges és hogy más-más szemszögekből nézve ugyanaz a történet teljesen másképp fest.

A színpadon és a virtuális valóságban egy szétesőfélben levő, zilált család jelenik meg, amelyből hiányzik az anya. Minden családtag a saját előítéleteivel küzd, és mindegyiküknek megvan a maga igazsága. A saját igazát magabiztosan, következetesen tálaló, ugyanakkor épp ezért olykor elbizonytalanodó nőgyógyász, Viktor (akinek a szerepét brilliáns megoldásokkal játssza Bács Miklós) családja és barátai körében tölti a vasárnapot, amikor a jórészt harmonikusnak és közvetlennek tűnő együttlétet megzavarja egy idegen nő érkezése.

A jövevény azzal vádolja az orvost, hogy a Szekuritátétól kapta lakását a kommunista politikai rendőrségnek tett szolgálataiért, a titkosszolgálat pedig a nő családjától elvett lakással hálálta meg, hogy az orvos besúgta azokat a nőket, akik terhességmegszakítást hajtattak végre abban a korban, amikor törvény tiltotta az abortuszt. A nő, Mária (akinek karakterét hitelesen formálja meg Kali Andrea az egyik szereposztásban) édesanyja különbejáratú igazságát helyezi szembe a nőgyógyász által körömszakadtáig védett másik perspektívával. A különböző olvasatok megsokszorozódnak, egymásnak feszülnek és relativizálják a történet értelmezhetőségét a Dávid (Sinkó Ferenc), Rómeó (Buzási András) vagy Hilda (Jerovszky Tímea) saját külön optikájának felvillantásával.

Amint a rendező fogalmazott az előadás ismertetőjében, világunk kicsinyített mása ez, saját ítélőképességünk buktatóira, torz világnézetünk által okozott közönyünkre ismerhetünk benne, mi, egyszerű emberek és filozófusok egyaránt. Folyamatosan láthatatlan szemüveget, szemellenzőt vagy színes lencsét viselünk, csak azt látjuk, amit látni szeretnénk, ami kényelmes, amit megtanultunk látni. Megállíthatatlanul forgunk körbe, párhuzamos valóságokat élünk meg. Van-e lehetőségünk felülemelkedni mindezen?

Az Illegitim egyik legnagyobb értéke, hogy élesen rávilágít minderre, akkor is, amikor VR-szemüvegen keresztül és akkor is, amikor szemüveg nélkül nézzük az előadást, illetve amikor a két optikát váltogatjuk.

Az előadás vége felé van egy pillanat, amikor a virtuális valóságban „elmozdulnak a falak”, megváltozik az egyik szereplő (Rómeó) érzékelése, ebben a perspektívában arca arasznyi közelségre kerül a nézőhöz, már-már zavarba ejtően közelre és a szemünkbe néz. Ebben a pillanatban az az ember érzése, hogy igen, mi is benne vagyunk a történetben, hogy amit az Illegitimben megtapasztalunk, az a mi életünk is lehetne éppúgy, mint bárkié, és hogy mindannyian a valóság és képzelet, az egymással összefüggő vagy egymásnak ellentmondó értelmezések hálójába gabalyodva élünk.

A rendező úgy vélekedett, kinek-kinek a világlátása annak a tükre, hogy az esze miként manipulálja a tudatát, számára pedig az volt a kérdés, hogy a mindennapi életet miképpen befolyásolja az önámítás, az önbecsapás, amely VR-szemüveg nélkül is megtörténik. Azt is mondta Sitaru, hogy mindenféle moralizáló tanulság helyett azt szeretné, ha a néző elgondolkodna saját olvasatai szubjektivitásán, azon, hogy valóságérzékelésünk tulajdonképpen mennyire képlékeny. Aki megnézi az Illegitimet, az előadás végén minden valószínűség szerint úgy érezheti: teljesült a rendező kívánsága.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS