Ha viszont jók, akkor a főszereplő mindent megtesz azért, hogy biztosítsa őket az emberiség jó szándékáról, hogy aztán a zárójelenetben körbe állva, a Kodály-módszerrel mutogassák el a Give Peace a Chance című halhatatlan klasszikust, miközben békejelet formáznak.

Dél-afrikai vérfrissítés kellett ahhoz, hogy ebből a kétosztatú logikából ki lehessen törni. Neill Blomkamp District 9 – azaz 9-es körzet – című filmjében gyökeresen sikerült átértelmezni a harmadik típusú találkozások kapcsán élő sztereotípiákat, olyan történetet tárva a néző elé, amelyben a földön kívüliek nem a Föld elpusztítására törekvő vérszomjas megszállók, de nem is ET-hez hasonló barátságos kis manók, és az emberek sem áldozatok vagy hősök, hanem egyszerűen csak emberek.

A sztori szerint Johannesburg fölött húsz évvel ezelőtt megjelent egy hatalmas űrhajó, amelyből azonban három hónapon keresztül senki sem szállt ki. Végül a hadsereg behatol, az űrhajó fedélzetén pedig betegségtől leromlott állapotban levő, rákszerű, de mégis humanoid jelleggel is rendelkező idegeneket találnak.

Mivel a rovarszerű lényekkel érdemi civilizációközi párbeszédet nem lehet folytatni – a feltételezések szerint vagy egyszerű dolgozók, akik vezető kasztjuk kipusztulása miatt képtelenek irányítani az űrhajót, vagy a betegség miatt veszítették el intelligenciájukat – evakuálják őket az űrhajóból, és egy hatalmas menekülttáborban helyezik el őket, amelyet 9-es körzetnek neveznek el.

Húsz év alatt számuk eléri a másfél milliót, ezért megszületik a döntés: mivel egyre gyakoribbak a köztük és az emberek közötti konfliktusok, egy távolabbi táborba telepítik őket. A nagyszabású, de rutinfeladatnak tűnő művelet lebonyolításának irányításával egy fiatal hivatalnokot, Wikus van der Merwét bízzák meg, ám a kiürítés kapcsán furcsa fertőzést szenved, amely miatt kénytelen kivonulni az emberek világából, és az űrlények között meghúzódni.

A District 9 szinte hiperrealisztikusan mutatja be az eseményeket – e hatást többek között azzal sikerül elérnie, hogy a film elején és végén a főszereplő ismerősei dokumentumfilmszerű jelenetekben megszólaltatva vezetik fel, illetve zárják le a narrációt, ám a történet során is mindvégig az az érzésünk, hogy a híradó kameráján keresztül látjuk az eseményeket. Ritka ugyanis a statikusan elhelyezett objektív, szinte mindegyik jelenetet imbolygó kézikamerával vették fel.

Ráadásul maga az alaptörténet sem fikció – persze a földön kívülieket leszámítva: a hatvanas években, az apartheid idején a dél-afrikai kormány Johannesburg District 6 nevű körzetéből telepítette ki a többségükben fekete lakókat. A film viszont nem a konkrétumok szintjén akar társadalomkritikát megfogalmazni, nem csupán a fehér ember és az afrikai bennszülött közötti viszonyt mutatja be.

A District 9 metaforája általános érvényű társadalomkritikaként értelmezendő, ezt erősíti az is, hogy az idegeneket a legkevésbé sem csupán a brit vagy búr származású johannesburgiak szeretnék minél távolabb látni a várostól, de a feketék is.

Az alienfilmek jellegzetessége, a földön kívüli fegyverekkel vívott tűzharc itt sem maradhatott ki, de ez csupán mellékszál: Blomkamp filmjében elsősorban arról beszél, hogyan fajulnak el egy társadalom egyébként egészséges önvédelmi reflexei, ha huzamosabb ideig kénytelen megtapasztalni az idegen közelségét. Ebben a helyzetben nincsenek igazi, a szó klasszikus értelmében vett hősök.

Wikus sem azért ragad fegyvert, mert megkedvelte az idegeneket, és a földön kívüliek emberi jogainak élharcosává kíván válni, hanem önérdekből: meg akar szabadulni a fertőzéstől, és vissza akar térni a feleségéhez, ezért szövetkezik a rákoknak nevezett idegenek egyetlen intelligens vezetőjével.

A film kényelmetlen tényre emlékeztet: nem biztos, hogy a nyugati jólét, a társadalomban betöltött pozíciónk végleges és kőbe vésett – bármikor a szögesdrót túloldalára kerülhetünk. A District 9 kellemetlen film, hiszen rádöbbent: ha a harmadik típusú találkozásban várhatóan semmi fenséges nem lesz, az nemcsak az esztétika tárgyában műveletlen űrlények hibájából történik.