Közelkép: fantázia tiszta vízben

Csihiro sikere után A vándorló palota következett, amely már nem kavart akkora port, de minőségben egy hajszállal sem marad alább elődjénél. Így esett, hogy már nemcsak a japán közönség, hanem bátran mondhatjuk, hogy a világ minden részén élő moziba járók nagy izgalommal várták a legújabb animét.

Miben is különböznek Mijadzaki filmjei az általunk megszokottaktól? Nos, talán csak abban, amiben nekünk annyira különösnek és idegennek tűnik az ázsiai kultúra és ezen keresztül a filmes világ. A Ponyo a tengerparti sziklán főhős(nőj)e furcsa, piros kis halacskából kislánnyá szeretne változni. A kis hal társaival együtt él egy furcsa, félig-meddig gonosznak látszó, erősen feminin varázsló mélytengeri palotájában.

A Disneyn felnőtt európai vagy amerikai nézőben szinte azonnal kérdések százai vetődnek föl: hogy kerültek oda? Kik ezek egyáltalán? Miért tartja őket fogva, és egyáltalán miféle varázsló ez? Nos, előrebocsátom: sem ezekre a kérdésekre, se az esetleges továbbiakra semmilyen válasz nem fog érkezni. Csak sejthetjük, hogy amit látunk, a jéghegy csúcsa, ami alatt egy számunkra ismeretlen kultúrában minden magyarázat megtalálható, akár konkrét vallási mítoszokban, akár csak egy bizonyos gondolkodásmódban, ami sokkal kevésbé támaszkodik a valóságra és kapaszkodik az anyagi világba, mint a miénk.

Annyiról van csak szó, hogy valamiért szükségét érezzük, hogy mindennek nevet adjunk, és úgy tűnik, a japán filmkultúrában erről egyszerűen nincs szó. Úgyhogy nem is érdemes a történéseken egy percig sem gondolkodni, csak engedni, hogy meséljen ez az ősz hajú úriember, akinek a fantáziáját csakis egy gyerekéhez lehetne hasonlítani. Annyira féktelen, burjánzó, tobzódó – minden képkockában háromszor annyi információ van, mint egy átlag amerikai film másfél órájában összesen. Ez az a képzelőerő, amit az iskola olyan sikeresen ki szokott irtani a gyerekekből, hogy felnőttkorukra már legszívesebben a zenét vagy a szerelmet is megszámolnák.

Nagy szerencse, hogy Mijadzaki rajzai, színei az első pillanattól kezdve messzire röpítik a nézőt, akinek levegőt venni sem marad ideje, miközben a világot egy soha nem látott dagály sújtja, a hold egyre közelebb kerül a földhöz, a tenger hullámaiban szemeket vélünk felfedezni, majd egy teljes halcsapatot, hirtelen pedig az egész kisvárost belepi a kristálytiszta víz. Hatalmas halak úsznak alant, az országút mentén, s a víz színén az immár kislánnyá változott Ponyó lebeg kis barátjával együtt egy kisebbfajta varázslattal felnagyított játékcsónakon.

A világ rendje felborult, és csak egyféleképpen lehet helyrehozni. Hogy hogyan, azt nem árulom el, legyen annyi elég, hogy olyan tanulságról van szó, amelyet nyugati gyermekfilmek és rajzfilmek is előszeretettel szoktak ledugdosni a torkunkon, csak éppen egészen másképp. Mijadzakinál a dolgok annál édesebbek, minél kevesebb rajtuk a cukormáz – és ez talán nem csak a rajzfilmekre vonatkozik.