Közelkép: Démoni komédia

A Pokolba taszítva nagyszerű időzítéssel érkezett. A 2007-es Pókember-film ugyanis már annyira alacsony színvonalúra sikeredett – bár a rajongók még mindig lelkesen éljenezték a rendezőt – hogy már-már attól tartottam, elveszítettünk egy igazi kultikus figurát. A fentebb említett Gonosz halottak mindkét „része”, a Darkman, a Sötétség serege olyan alkotások, amelyekre még az is szívesen emlékezhet vissza, aki amúgy nehezen veszi rá magát egy horrorként aposztrofált film megnézésére. Visszatérő poén volt, de nem minden alapot nélkülöző, hogy Raimi – akit mindig az előbb felsorolt történetekkel határozott meg kicsi, ám lelkes rajongótábora – a filmelőzetesekben és a plakátokon mostantól nem lesz egyéb, mint „a Pókember rendezője” – ami egyfelől megtisztelő, ha azonban az erősen underground műfaj, a horrorkomédia kedvelőinek szemszögéből nézzük, bizony eléggé lehangoló. Ezért is különösen kellemes meglepetés a Pokolba taszítva plakátja, amely a ki tudja, milyen közegből érkezett, moziba járó közönségnek hirdeti: „A Pókember és a Gonosz halottak rendezőjétől”. És merem állítani: akinek inkább a második filmcímtől dobban meg a szíve, egy cseppet sem fog csalódni a 21. század talán legfékevesztettebb horrorvígjátékában.
Kedves, szőke, ifjú bankárhölgy az esti mesénk hercegnője. Van neki palotája is, ahol hercegével építgetik a közös jövőt, miközben karrierjük is felfelé ível. Amikor a kicsit undorító és meglehetősen rémisztő kinézetű (vigyázat, a szuperközeli Raimi kedvence) öregasszony kér haladékot a házára felvett kölcsönre, a lány az áhított előléptetést szem előtt tartva visszautasítja – főnöke ugyanis kedveli, ha alkalmazottja tudja, mit akar. Nos, hősnőnk még nem tudja, milyen hatalmas hibát követ el, hogy úgy mondjam, nem a megfelelő boszorkánnyal packázik. A vénasszony rettenetes átkot vet ki rá, olyat, amitől nemcsak a főszereplő, de a néző is rövid úton elveszíti a fejét. És eszébe fog jutni, hogy bizony a Gonosz halottak című film sem csupán vicces volt.
Raimi ijesztgetései a horrorkomédia legszebb hagyományait követik, és bebizonyítják, lehet valami egyszerre hidegrázósan félelmetes, gyomorforgatóan undorító és rekeszizom-hasogatóan nevettető. De ne kifejezetten a komédia legkifinomultabb, intellektüel formájára gondoljunk: néha már úgy tűnik, a pokolbéli átok lényege az volna, hogy a pórul járt főszereplőnő arcára, szemébe és szájába minél undorítóbb rusnyaságok fröccsenjenek. Külön felhívom a figyelmet a film négylábú szereplőire, a macskára, akinek kilépője és visszatérése egyaránt a film legjobb poénjai közé tartozik, illetve egy démonidéző szeánszra bevontatott hófehér kecskére, akinek rokonszenvesebb a mosolya, mint a legtöbb általam ismert politikusnak.
Azt hiszem, a Pokolba taszítva nagyon jó példa arra, miért is érdemes moziba járni: a multiplexek egyébként apatikus közönsége ebben az esetben nagyszerűen reagál minden apró történésre. A szinte percenként jelentkező rémisztések utáni megkönnyebbült moraj, a sikoltásokkal vegyes sikoltva röhögés, az ijedelem, amitől a fél terem megugrik a székében – ilyesmiktől lesz kifejezetten közösségi élmény a mozizás. Ez a buli, bocsánat, ez a film pedig egy pillanatra sem hagy pihenni. Isten hozott újra köztünk, Raimi bácsi! n Nagy Orsolya

Pokolra taszítva (Drag Me to Hell, amerikai horrorvígjáték, 99 perc, 2009). Rendezte: Sam Raimi. Szereplők: Alison Lohman, Justin Long, Lorna Raver, Dileep Rao, David Paymer, Adriana Barraza. Írta: Sam Raimi és Ivan Raimi. Fényképezte: Peter Deming. Zene: Christopher Young. Értékelés az 1–5-ös skálán: 4