Közelkép: Az ügynök élete (Apacsok)

Túl közel van még, túl sokan élnek mind a rendszer elnyomottai, mind pedig működtetői közül, ezért jóval kényelmesebb a szőnyeg alá söpörni a kellemetlen kérdéseket a vélt konszenzus és béke érdekében.

Ezen elhallgatásra épülő konszenzus falán próbál rést ütni Török Ferenc Apacsok című filmje, amely művészi eszközökkel, mégis kőkemény vádiratként tárja a néző elé a kommunista korszak egyik legjellemzőbb alkotóelemét, a mindent átható besúgói hálózatot, amely tízezrek életét tette tönkre, és az egész társadalomban elhintette a bizalmatlanság magvait.

A film alapjául a magyar színházakban jó egy éve játszott színdarab szolgál, amelyet Kovács Krisztina ötletéből Bereményi Géza írt kész művé, és amely a hatvanas évek Magyarországának értelmiségi fiataljai által kitalált játékot, az indiánosdit mutatja be – jobban mondva azt, hogyan hálózta be és figyeltette ügynökeivel a magát a legvidámabb barakként feltüntetni kívánó Kádár-diktatúra a legártatlanabbnak tűnő foglalatosságokat is.

Talán kevesen tudják, hogy a hatvanas évek elején – többek között Cseh Tamás részvételével – olyan mozgalom indult, amelynek kitalálói a kommunista rendszer hazug, a polgárok szabadságát a végsőkig visszanyeső valóságából egy képzelt világba, a gyermekkori olvasmányokból ismert indiánok hétköznapjaiba próbáltak elmenekülni. A játék résztvevői évente néhány hétre kivonultak a civilizált világból, bőrsátrakat húztak fel, bőrruhákba öltöztek, kifestették arcukat, és megpróbálták feléleszteni az indiánok tiszta, becsületes és romlatlan világát.

A mozgalom célja nem a rendszer megdöntése volt, hanem kísérlet arra, hogy legalább egy ideig elszakadjanak a kádárizmus mindennapjaitól. A rendszer azonban még ennyi engedményt sem adott: az Apacsok története szerint magát a törzs varázslóját szervezik be zsarolás útján, hogy jelentsen az indiánok világáról. A beszervezett „varázsló”, Horváth azt hiszi, azzal tudja a legjobban segíteni a mozgalom életben tartását, hogyha együttműködik – ám a tragikus végkifejletet így sem tudja elkerülni, a „törzsfőnököt”, aki egyben legjobb barátja, egy állambiztonsági ellenőrzés során őrizetbe veszik, és meggyilkolják.

A film kiváló feszültségteremtő erővel képes bemutatni a besúgói lét kettősségét, azt, hogy a beszervezett egyszerre áldozat és a rendszer éltetője, ez a feloldhatatlan ellentét pedig előbb-utóbb óhatatlanul a bukásához vezet. A képi megoldások meglehetősen sajátosak, mivel Török csak részben lép ki a színházi keretek közül. A jelenetek statikusak, a szereplők úgy foglalnak helyet a díszlet előtt, mintha színpadi előadást látnánk (a film szereplői amúgy a színházi előadás színészei), a filmszerűséget csak néhány filmes megoldás – a közelik alkalmazása – biztosítja a műnek. Nem tudni, hogy ez csupán a szűkös költségvetésnek tudható be, vagy eredetileg is ez volt a rendezői koncepció, mindenesetre nem válik előnyére a filmnek.

Igaz, a történet a történetben jellegű cselekmény – 2010-ben egy fiatal rendező filmre akarja vinni nagyapja indiánosdiról szóló történeteit, ám a kuratórium egyik tagjáról kiderül, hogy az ő apja is részt vett a mozgalomban, és a hatvanas években játszódó történet valójában az ő visszaemlékezéseiből áll össze – önmagában is képes lekötni a nézőt, akinek figyelmét azzal is sikerül még inkább lebilincselni, hogy amolyan V alakban leírható a kronológiai sorrend: a jelenből indul, fokozatosan halad visszafelé a múltba, majd a kulcsmomentumhoz érkezve immár normális időrendben fordul vissza a jelen felé. A történetből hiányoznak a mozgalmas jelenetek – csupán a valódi indiánosdi szereplőiről készült, az egyes jeleneteket elválasztó korabeli fekete-fehér felvételek játszódnak külső helyszíneken, egyébként még a Nyugatiban játszódó snittet is festett színházi háttér előtt vették fel – , ám mindez semmit sem von le a film súlyából.

Az Apacsok hatását nem csupán a jól kitalált sztori és a sikerült dramaturgiai fogások erősítik, hanem a színészi játék is – Szervét Tibor a tartótiszt szerepében hátborzongató életszerűséggel formázza meg a rendszert hűen kiszolgáló, gátlástalan érdekembert, az ő játéka, gesztusai még azon korosztály számára is életre keltik a kommunizmus fojtogató légkörét, akik nem vagy csak gyerekfejjel élték azt meg, és a besúgóvá vált Horváthot játszó Csányi Sándor is erős karakter.

Az Apacsok attól jó történet, hogy nem akar mindenáron sommás ítéletet mondani, hanem a nézőre bízza annak eldöntését, milyen mértékben áldozat és milyen mértékben gyilkos a beszervezett főszereplő. Ezzel pedig talán abban is segít, hogy végre szélesebb körben is feltámadjon az igény arra, hogy gondolkodni kezdjünk, hogy megtudjuk: valójában hogyan is működött az a jó negyvenöt évig tartó rendszer, amelynek romjait még ma is kerülgetnünk kell.