Közelkép: Blue Jasmine: cukormáz nélkül

Allen mozija azonban ennél sokkal többről szól, ami elsősorban a főszereplő, Cate Blanchett zseniális alakításának köszönhető. Allen az Éjfélkor Párizsban vagy a Vicky Cristina Barcelona után ezúttal nem egy, hanem két várost „szerepeltet”, ezzel szemléltetendő a főhős lecsúszását, akinek útja a hűvösen elegáns, égbe törő New York-i felhőkarcolók és luxusüzletek világából a San Francisco-i külváros szegényes, de bohém közegébe vezet. Jasmine igencsak zavaros személyiség: már az első képsorokból kiderül, hogy a világ különösebben nem érdekli, elsősorban saját sorsa foglalkoztatja. Órákon keresztül képes vadidegen embereknek élettörténetéről mesélni, észre sem véve, hogy senkit sem érdekel. Zavarodottsága persze annyiban érthető, hogy eddigi élete egy tragikus fordulat miatt teljesen szétesett: férje és egyben ifjúkori szerelme, Hal, a menő ingatlan-befektető börtönbe kerül, mivel kiderül, hogy törvénytelen ügyletekkel foglalkozott. Vagyonukat elárverezik, Jasmine-nek pedig egykori jóléte maradványaival – néhány Louis Vuitton bőröndbe csomagolt elegáns ruhával – szerény körülmények között San Franciscóban élő húgához, Gingerhez kell költöznie, akinek létezéséről addig legszívesebben tudomást sem vett volna. Az Allen által írt sztori flashbackekben, a jelennel párhuzamba állítva mutatja be a nézőnek Jasmine élettörténetét, akit meglehetősen nehezen szerethető, sznob és öntelt karakterként ismerünk meg. Innen nyitva állna az út afelé, hogy a sztori Jasmine fejlődéstörténetévé váljék, olyan happy enddel, amelynek során a felsőbb körökből lecsúszott, semmihez sem értő, de a mindennapi megélhetés érdekében dolgozni kényszerülő nő rádöbben, hogy az élet többet jelent, mint luxuséttermekben vacsorázni az elit társaság tagjaival, vagy párizsi, illetve bécsi utazásokkal múlatni az időt.

Allen azonban nem teszi meg azt a szívességet a nézőnek, hogy romantikus cukormázba csomagolja neurotikus főhősének történetét, a különböző társadalmi rétegek közötti, lépten-nyomon kibukkanó szocializációs különbségek nem annyira a film vígjátéki, mint inkább a tragikomikus, vagy egyenesen drámai jellegét erősítik. Jasmine ugyan a körülmények áldozataként próbálja föltüntetni magát, azonban a sztori során lassan kiderül, hogy az idegösszeroppanása után vodka- és Xanaxfüggővé vált főszereplő nagymértékben felelős mindenért, ami vele történt, mint ahogy az is, hogy nem tud, nem akar tanulni saját hibáiból. Ehelyett arisztokratikus modorban oktatja ki húgát arról, mit kellene tennie az életével – miközben ő maga képmutatásával és önzésével egyre jobban tönkreteszi a sajátját. A filmet mégsem annyira a történet teszi kiemelkedővé, hanem Cate Blanchett hihetetlenül precíz játéka. Elképesztő átéléssel és hitelességgel hozza a teljesen összeroppant, a kitörés lehetőségét kétségbeesetten kereső karaktert, aki szinte autista módon viszonyul a világhoz, hiszen képtelen megérteni és elfogadni, hogy másként is lehet élni, mint ahogy azt ő elképzeli. Egy-egy hosszabb premier plán Blanchett elkínzott arcával többet elmond a karakterről, mint tizenöt flashback – ez a szerep jutalomjáték a kitűnő színésznőnek, aki a lehető legnagyobb mértékben ki is használta az Allen által számára felkínált lehetőséget. A Blue Jasmine ugyan meglehetősen elcsépelt tanulságot dolgoz fel újra – a szegénység is lehet boldog, míg a gazdagok világa az önzés és képmutatás melegágya –, azonban a sztori fordulatai, az, hogy sikerült elkerülni a csöpögős moralizálást, és persze a kitűnően kiválasztott főszereplő az egyik legjobb, legmélyebb Allen-filmmé teszik az alkotást. n Balogh Levente

Blue Jasmine (Blue Jasmine. Amerikai vígjáték, 2013, 98 perc). Rendezte: Woody Allen. Szereplők: Cate Blanchett, Alec Baldwin, Sally Hawkins, Peter Sarsgaard, Michael Stuhlbarg, Alden Ehrenreich, Bobby Cannavale, Andrew Dice Clay. Írta: Woody Allen. Kép: Javier Aguirresarobe. Zene: Christopher Lennertz. Értékelés az 1-10-es skálán: 9