Informátorokról és célszemélyekről

A négy kötet kiegészíti és az áttekinthetőség kedvéért bizonyos rendszerbe foglalja a tárgyalt témát, vagyis a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség kapcsolatát. Ez persze elég nehéz feladatnak bizonyult a szerző számára, és csak részben sikerült a mozaiktörténetekből összeálló átvilágítást „megjegyezhetővé” tennie. El is ismeri a negyedik kötet bevezető szavaiban: „Az eredeti célt, feltárni a teljesség igényével a romániai református egyház kényszerű kapcsolatát a román politikai rendőrséggel, nem sikerült megvalósítani. (...) A korlátozott lehetőségek számbavételét követően szerettem volna legalább az elit, a hivatalos vezetők és az ún. hangadók viszonylatában tisztázni ezt a kapcsolatot, ám ez is csak részben valósulhatott meg.”
Tehát elolvashatjuk a négy kötetet, bár saját tapasztalatom alapján állítom, hogy úgyszólván lehetetlen a dátumok, a helyszínek és a személyek több ágon összekapcsolódó viszonyrendszerét és olykor változó kapcsolatát a Vallásügyi Államtitkárság és a Szekuritáté vonatkozásában észben tartani. Talán nem is ez a fontos. Semmi esetre sem egy könyvismertetésben. Bevallom, szívesebben olvastam volna a könyvről másvalaki – így vagy úgy érintett – értékelését, mintsem hogy én tegyem meg, aki ráadásul nem is vagyok református. A könyv sepsiszentgyörgyi bemutatásakor arra a kérdésre, hogy mit szóltak az érintettek a könyvekben foglaltakhoz, az volt a – emlékezetem szerint H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától érkezett – válasz, hogy az érintettek meg sem jelentek a bemutatókon. Azt már megtapasztaltam jómagam is, hogy akire indokoltan vetül a besúgás gyanúja, az kussol, de semmiképpen nem áll elő, hogy bocsánatot kérjen azoktól, aki(k)nek gyávasága, megalkuvása miatt ártott.
A kitűnően dokumentált, hatalmas anyag a vizsgáló „szikéjével” pontos és fontos helyén vág a heggel takart sebbe. Az informátor püspökök, esperesek, falusi lelkészek és teológusok, valamint adminisztratív és egyház körüli személyek dicstelen múltja tagadhatatlanul, pőrén áll előttünk. És egyre haragosabb felháborodásra, fejcsóválásra késztet(het)i a mindeddig Isten szolgálattevőinek tisztességében, rendíthetetlenségében hívő naivokat. Hinnénk, hogy nem volt lehetséges ellenállni a szekusok hol hízelgő, hol előrejutást, külföldi utat, sőt júdáspénzt is ígérő és adó szirénhangjának. De íme – vegyesen az előbbi kategóriával – sorra jönnek azok, akiket célszemélyként jelöl meg a Szekuritáté, akik számára nyomozati dossziét nyitnak. Az 57 esettanulmányból emeljük ki – pusztán olvasóink érdeklődésének felkeltése érdekében – néhány pozitív, illetve néhány negatív személy nevét, valamint az álcázásra használt fedőnevet (fn). Olyan is van, aki idejében megbánta a kötelezvény aláírását – amellyel informátornak „szegődött” –, vagy éppen ellenállt, majd zsarolás nyomán vállalta, hogy együttműködik a kommunista titkosszolgálattal. Számomra ez utóbbi esetre példa az általam a tiszta jellem példaképeként ismert László Dezső kolozsvári lelkészé, akit Gábor, Szabó Béla és Kovács Gyula fedőnéven említenek a Szekuritáté dossziéi.
A lelki gondozást, hitéletet biztosító egyházak nyílt megszüntetése még a kommunizmusban sem volt lehetséges, ám felsőbb utasításra már a teológián a leendő lelkészeket, valamint a legfontosabb egyházi vezetőket be kellett szervezni. Lehetőleg mindenkit, akinek köze van (lesz) a hívőkhöz. Különösen fontosnak számított a Szekuritáté számára a külföldi egyházakkal tartott folyamatos kapcsolat és ezek képviselőinek Romániában tett látogatása vagy a romániai egyházi emberek külföldi tanulmányai, utazása különböző tanácskozásokra, konferenciákra. Az informátorok „kémfeladatot” kaptak: egyrészt a nyugati emigráció ún. soviniszta-irredenta eszméket propagáló egyházi és világi személyeinek megismerését, befolyásolását, másrészt a romániai nemzetiségi kérdés „példásan pozitív” állapotát kellett felszólalásaikkal bizonygatniuk. Terjedelmi okokból csak néhány fontos és befolyásos név az informátorok kategóriájából: Péntek Árpád (fedőnév: Kovács György, Nagy Géza, Kiss István), Bányai Ferenc (Strugaru, Farkas, Petrescu), Bárdi Imre (András fn), Csutak Csaba Vilmos (Balogh Márton, Péter András), Kováts Gyula (Imre Ioan); a felsoroltak pénzjutalomban is részesültek. Továbbá Gálfy Zoltán (Bibliotecarul), Molnár Zoltán (Cântăreţul), Zágoni Albu Zoltán (Albert, István, Ştefan, Zamfir), Nagy Gyula püspök (Körösi, Csoma), Pásztori Tibor (Zsolt), Papp László püspök (Păun, Nagy Iosif) kiemelt nevek a jelentősebbek közül.
Természetesen akadtak, akiket sem zsarolással, sem más módon nem lehetett megfélemlíteni, illetve ígéretekkel, pénzzel, külföldi úttal, szakmai előnyökkel sem lehetett rábírni a szekuval való együttműködésre. Néhány nevet emeljünk ki a szintén nem kevés „ellenszegülőből” (ők is fedőnevet kaptak): Tőkés László püspök (Absolventul, Vasile), Csiha Kálmán püspök (Betanistul, Predicatorul, Carol). (Érdekes és máshol elő nem forduló módon a szerző az olvasóra bízza Cs. K. „besorolását”.) Csernák Béla (Boné, Varga), Dohi Árpád (Bihorul), Dobri János (Dunca Ioan), Kató Béla (Kádár), Pap Géza (Pascu, Paul), Juhász István (Popescu, Dénes János, Iulian), Tőkés István (Vicarul, Profesorul), Sipos Gábor (Gaby, Arhivarul), Adorjáni Kálmán (Protestatarul). A fenti néhány példa is igazolja azt a tényt, hogy volt lehetőség a választásra. Azok választását, akik bármilyen okból a Szekuritátéval való együttműködést választották, Molnár János a kommunista rendszer kikényszerítő emberi drámájának, a lelkiismeret tudatos elaltatásának tekinti. Tudta a tartótiszt, tudta a kötelezvényt aláíró pap is, hogy nem adta, nem adhatta fel istenhitét, vallásos meggyőződését, sőt ezekből az egyéni drámákból kiviláglik az Örök Megbocsátóhoz való kétségbeesett kapaszkodás a megingásért, a gyengeségért.
A történet szereplőinek többsége már nem él. Aki fiatalabb volt és számot adhat múltjáról, hallgat. Aki vállalta a meghurcolást, többük a börtönt is, elmondják életük megpróbáltató éveit. Ők többnyire – krisztusi szellemben – megbocsátanak az őket eláruló paptársaiknak, talán a szekusoknak is. De megmarad lelkük mélyén a csalódás keserűsége, amit nem enyhít a múló idő sem.

Puskás Attila

Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–IV. kötet, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014
Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–II. kötet, Partium Könyvkiadó, Nagyvárad, 2009.