Az angol gengszterfilmek fenegyereke – aki sajátos narrációs stílust és képi nyelvet kidolgozva vált kultuszrendezővé a kilencvenes években – ugyanis sutba vágta a régi jó Sherlock-sztereotípiákat, és amolyan igazi „gájricsis” karaktert faragott a briliáns elméjű magánnyomozóból. Sherlock Holmes borotvaéles elméje és bámulatos intuíciós képessége természetesen itt is megmaradt, de a rideg angol gentleman helyett egy borostás, morózus akcióhőssel állunk szemben, aki legfeljebb annyira simulékony, mint egy vadonatúj smirglipapírdarab.

Ráadásul visszafogottnak is bajosan nevezhető: nem csupán akkor hajlamos az öklét használni, ha éppen valamely nyomozás kellős közepén van, de hiperaktív természetéből adódóan néha korabeli streetfight-összecsapásokon is részt vesz, ezzel is megdobva a fogadási mániában szenvedő hűséges társ, Watson doktor büdzséjét.

Az egész karakter olyan, mintha Indiana Jonest összegyúrták volna doktor House-szal, ezt a sajátos elegyet pedig bedobták volna a viktoriánus London kellős közepébe.

A történetet hiába keresnénk a Conan Doyle-bibliográfiában: Ritchie teljesen új sztorit gyártott, amelyben a főhősöknek egy misztikus rend összeesküvését kell földeríteniük, ellenkező esetben fennáll a veszélye, hogy összeomlik az addig ismert világrend. A kaland során túlviláginak tűnő erőkkel kell megküzdeniük, és Lord Blackwood személyében egy olyan főgonosszal, aki minden ízében a Lugosi Béla alakította Drakula-karaktert idézi.

A sztori ugyanakkor lehetett volna fantáziadúsabb is – helyenként A nemzet aranya fordulatai bukkannak fel, ilyen az a rész, amikor kiderül, hogy egy London térképére rajzolt pentagram sarkai jelölik a bűncselekmények helyszínét, a parlament alagsorában elhelyezett bomba meg a V mint vérbosszúból ismerős – és már ott is Guy Fawkes 1605-ös merényletkísérlete szolgáltatta az alapötletet. A végső fordulat pedig egészen kínos – a filmben látható rejtélyes jelenségekre azért sokkal fantáziadúsabb magyarázatot is ki lehetett volna találni, mint amilyent végül a néző képébe terítenek.

Azt ugyanakkor meg kell hagyni, hogy az atmoszférateremtés jól sikerült. Az 1890-es évek Londona – részben a számítógép-animációknak köszönhetően – kézzelfogható valóságként elevenedik meg, minden sztereotípiájával együtt: esős, ködös időjárás, sötét, szűk sikátorok, omladozó nyomortelepek és baljós, kétes elemek benépesítette dokknegyedek jelennek meg a szemünk előtt, nem beszélve a még építés alatt álló Tower Bridge-ről, amely kulcsszerepet játszik a filmben.

Határozottan eredetire sikerültek a karakterek is. Lehet, hogy van, akit zavar, hogy nem a megszokott Holmes-figura jelenik meg, de a gyors öklű, mozdulatait a verekedések során is racionálisan megkomponáló szociopata nyomozó figurája ebben a közegben egész hitelesnek hat, köszönhetően Robert Downey Jr. játékának is. Watson doktor figurája is elüt a könyvből megismerttől: ő is ugyanúgy rajong az akciókért, mint Holmes, emellett megrögzött szerencsejátékos is – ami persze nem akadályozza meg abban, hogy nősülni akarjon. Ez okozza a legfőbb konfliktust is a két főhős között, hiszen Holmes mindent megtesz, hogy ezt megakadályozza – de ne higgyük el azokat az ostoba spekulációkat, hogy ez burkoltan valamilyen homoszexuális jellegű kapcsolatra utalna: Holmes életében is jelen vannak a nők, csak éppen nem szeretné elveszíteni „bejáratott” nyomozótársát.

Ritchie természetesen itt sem bírta megtagadni önmagát, így a képi és verbális gegek ebből a filmből sem hiányoznak, és meg kell hagyni, zömük egész jóra sikeredett. És ha már viktoriánus kor, egyvalamit szintén nem lehetett kihagyni: a Sherlock Holmesban a divatos steam punk is helyet kapott, hiszen a világ meghódítására törő szekta a villamossággal kísérletezik, és sikerült egy távirányító szerkezetet létrehoznia.

Összegzésképpen elmondható, hogy a Ritchie-féle steam punk Sherlock nem rossz ötlet – ha sikerült volna egy olyan sztorit összehozni, amelyben kevesebb az akciójelenet, de elmésebb és hitelesebb fordulatok vannak, határozottan a jó kategóriába tartozna. Most azonban a jelek szerint ennyire futotta, de az ősellenség Moriarty professzort sorompóba állító folytatásban talán sikerül leküzdeni a másfél percen át lassítva lejátszott robbanássorozat bemutatására vonatkozó késztetést, és a főhősben is kevesebb lesz az Indiana Jones-os elem. Viszont Dr. House maradhat.