Forráskód: nyomozás a virtuális múltban – FILMKRITIKA

Valami hasonló történik a Hold című film 2009-es sikere után ismét csak egy sci-fivel előálló rendező, Duncan Jones legújabb filmje, a Forráskód főhősével. A rendező – aki „civilben” az ikonikus rockzenész, David Bowie fia – mostani filmjében azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha a nyomozók az időben – igaz, csupán virtuálisan – visszautazva, a bűncselekmény megtörténtének pillanataiban ott lehetnének a helyszínen, hogy kiderítsék az elkövető kilétét. A Philip K. Dick műve alapján készült Különvélemény alapsztorijával ellentétben itt nem látják előre a bűntetteket, így nem még ártatlan jövendő elkövetőket kell kézre keríteni, csupán bekövtkeztük után adódik lehetőség a felderítésükre, ugyanakkor ez az alaphelyzet sem mentes az etikai vonatkozásoktól.

A történet főhőse az afganisztáni bevetésen lévő Colter Stevens százados, aki egyszer csak minden átmenet nélkül egy Chicagóba tartó vonaton tér magához – de nem a saját testében. Mielőtt még bármit kideríthetne, óriási robbanás következik be, ő pedig egy sötét, zárkaszerű szobában találja magát. Itt rádión keresztül csupán annyit közölnek vele, hogy miután Afganisztánban bevetés közben megsérült, egy Forráskód nevű program részesévé vált, amely egy zseniális felfedezésen alapszik. Eszerint lehetőség van arra, hogy bármely, múltban bekövetkezett esemény helyszínére, egy hozzá mentálisan és fizikailag is hasonló személy elméjébe juttassák valakinek a tudatát. Mindez csupán virtuálisan, egy párhuzamos valóságban történik meg, és csak nyolcperces időtartamig lehetséges. Stevens feladata az, hogy mindahányszor visszatérjen a vonatra, és kiderítse: ki helyezett el ott bombát, az illető egy korábbi fenyegetéséből ugyanis kiderül, hogy egy sokkal nagyobb, sugárzóanyagot is tartalmazó bombát készül felrobbantani Chicago belvárosában, ezt pedig meg kell akadályozni.

A film néha az Idétlen időkig című vígjátékot idézi fel a nézőben, bár annál lényegesen komolyabb és komorabb történettel állunk szemben. A téma kapcsán eszünkbe juthat a Denzel Washington főszereplésével forgatott Deja vu című film is, amelynek nyomozó főhőse szintén visszatér a múltba, megakadályozandó egy bűncselekményt – igaz, ő nem virtuálisan, hanem ténylegesen is visszautazik az időben. A Forráskód történetében ugyanakkor a detektívtörténeten túl az identitáshoz való jog kérdése is központi szerepet kap. A küldetést koordináló katonai egység, valamint az azt irányító tudós ugyanis gyakorlatilag személyes tulajdonaként, szabad akarat nélküli entitásként kezeli a helyzetbe akaratán kívül belecsöppent főszereplőt, akinek így két szálon is nyomoznia kell: egyrészt a gyilkost kell lelepleznie, másrészt pedig arra is fényt kell derítenie, hogyan és miért pont ő került a világmegmentő szerepkörbe. A válasz megdöbbentő – mindemellett a fájdalmas igazság sem képes elnyomni a Jake Gyllenhaal által briliánsan alakított Stevens századosban az erkölcsi érzéket (és persze az amerikai hőst, hiszen hollywoodi filmről van szó), így aztán a gyilkos való világban történt kézrekerítését követően mindenképpen megkísérli megakadályozni a merényletet – még ha csak egy párhuzamos vagy virtuális világban is.

A feszes, lassan kibontakozó cselekmény és a két valóság – amelyek közül az „igazi” sikerült nyomasztóbbra – képeinek váltakozása egymást erősítve segítenek a feszültség megteremtésében. Sajnos azonban ismét csak nem tudták megállni, hogy ne egy bimbózó szerelmi kapcsolat bemutatásával oldják föl – ez pedig azok körében, akik nem feltétlen rajongói a filmvásznon bemutatott románcoknak, rontja a film élvezeti értékét. n Balogh Levente

Forráskód (Source Code, amerikai–francia sci-fi akcióthriller, 93 perc, 2011). Rendezte: Duncan Jones. Producer: Mark Gordon, Philippe Rousselet. Szereplők: Jake Gyllenhaal, Vera Farmiga, Michelle Monaghan, Joe Cobden, Jeffrey Wright. Írta: Ben Ripley. Kép: Don Burgess. Zene: Chris Bacon, Clint Mansell. Értékelés az 1–10-es skálán: 8