Benyomásokból rakni össze egy saját filmet

Ez talán annak tudható be, hogy az idei kiadásra elhozott filmválogatás gyengébbre sikerült, mint az elmúlt évek felhozatala, de az is előfordulhat, hogy egyszerűen rosszul választottam. Több mint kétszáz, a világ minden tájáról érkező film között ugyanis elég nehéz kiszúrni azt a néhányat, főleg azt az egyet, amelyik nekem, rólam, hozzám szól.

A választás teljesen véletlenszerű – sem történet, sem származási hely, sem leírás, de még a filmelőzetes alapján sem lehet megtippelni igazán, hogy melyik film lesz jó, az sem hatékony iránymutató, hogy a hét, illetve a nap melyik részében vetítik. A TIFF programfüzetét lapozgatni olyan, mint amikor az ember az ötös lottó nyertes számait próbálja megálmodni.

Az idei seregszemle így filmek tekintetében enyhe csalódást okozott, miközben tisztában vagyok azzal, hogy ennek oka valószínűleg én magam vagyok. Mindezek ellenére nem állítanám, hogy kevésbé volt sikeres a 14. TIFF, mint az előzőek, sőt: a saját filmemre ugyan nem találtam rá, de a megnézett alkotásokban bőven találkoztam nekem, rólam és hozzám szóló arcokkal, tekintetekkel, mozdulatokkal, összenézésekkel, párbeszédekkel, hallgatásokkal.

Rájöttem, hogy a Győzelem (Victoria) moziban honnan látni a legjobban, a Piersicben hogyan lehet a legkényelmesebben elhelyezkedni, illetve hogy a tisztek házában lévő vetítőteremben sehogyan sem lehet kényelmesen elhelyezkedni, cserébe viszont az ember egy nem is olyan távoli korba utazhat vissza az ódon szagú terem „díszletei” között. Azt sajnos csak az utolsó napon vettem észre, hogy a TIFF főtéri sátra mellett készítik a város legfinomabb kávéját, viszont a jó időnek köszönhetően végre mind a tíz estén teljes gőzzel üzemelhetett a főtéri „mozi”.

Találkoztam azokkal a magyar filmesekkel, akik – a nem szűnő nehézségek ellenére – évekig tartó szünet után ismét élettel és élményekkel töltötték meg a magyar filmipart, és nem mellesleg végtelenül jó fejek, a velük szervezett sajtóeseményt pillanatok alatt családiassá varázsolták.

Mihai Chirilov, ha másban nem is, ebben biztosan tévedett: a TIFF egyszeri és törzsvendégeinek sem kell kiválasztani egyetlen filmet ahhoz, hogy magukénak érezzék a kolozsvári seregszemlét. Elég ahhoz egy pillanat, egy mások számára talán jelentéktelen apró benyomás. És még valami, ami már teljes mértékben a szervezők érdeme: a közösségi élmény megteremtése.

Amikor Tudor Giur­giu fesztiváligazgató a nyitógálán úgy fogalmazott, hogy a TIFF-et nem egy zárt, kiváltságos társaságnak, hanem minden kolozsvárinak – és máshonnan érkező résztvevőnek – szervezik, elhittem neki. Megtapasztalhatja ezt bárki, aki a Főtéren összefut a zsűri tagjaival, vagy egy találomra kiválasztott filmre beülve véletlenül a rendező mellett foglal helyet.

Érzi ezt valószínűleg a közönség nagy része is, hiszen a TIFF évről évre egyre sikeresebb: Giurgiu a vasárnap esti zárófilm előtti bejelentése szerint – noha még nincsenek végleges adataik – soha nem voltak még olyan sokan a fesztiválon, mint az idei, 14. kiadáson.