Átfogó erdélyi tárlat nyílt Budapesten

Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot, amely az erdélyi magyarok számára „egy örök ábrándnak hitt közösségi kívánság beteljesülése”.

Mint felidézte, korábban úgy tűnt, hogy a magyar fővárosban egy hasonló kiállítás „határos a lehetetlenséggel”, így a példás szakmai körültekintéssel összeállított tárlat megvalósításának szándékát és módját nem lehet eléggé dicsérni. Vécsi Nagy Zoltán kifejezte azt a reményét is, hogy az erdélyi magyar képzőművészeknek ezentúl „meg lehet a maguk természetes helye a nemzet pantheonjában”.

Baán László főigazgató felidézte, hogy az MNG történetében még nem volt átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Az intézmény most végre törleszti adósságát: emberfeletti munka volt hét évtizedet egyetlen tárlaton áttekinteni, de a rendkívül magas színvonalú eredmény magáért beszél – méltatta a kiállítást. „Erdély végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé” – tette hozzá.

Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora a kiállítás kezdő és záró dátumát megindokolva emlékeztetett: az 1. világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet szervesen illeszkedett a magyarországi művészeti életbe, a határok 1990-es megnyitása után pedig ismét feloldódott az addigi bezártság, így nem lett volna indokolt a kortárs erdélyi művészeti folyamatokat etnikai alapon vizsgálni.

A földrajzi határokról szólva elmondta, hogy a tárlat Erdélyt tágan értelmezi, nem mond le tehát olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad. Szücs György beszámolója szerint a kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek fémjelzik az anyagban, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli.

Az I. világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódokat, mint ezt Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is bizonyítják. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Oszkáron át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól végigkövethető a szociális ihletettségű festészet, ezzel összefüggésben pedig jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül.

Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra-szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei nyújtják az erdélyi magyar képzőművészek egyfajta arcképcsarnokát, de külön egység tekinti át a grafikai hagyományok megújulását is. Az augusztus 23-áig látható kiállítás záró szekciója az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresését vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig.